Végigment a világ legbrutálisabb túráján, és lelkileg megerősödve, más emberként ért a kanadai határnál lévő célhoz. Az Egyesült Államok új-mexikói határától Kanadáig, Montana állam legészakibb csücskéig tartó 4873 kilométeren át húzódó Continental Divide Trail (CDT) a hosszú távú túrák legkeményebbje. Alberti-Hamlet Nóra az első magyar, aki teljesítette ezt az irgalmatlan hosszú és kemény túrát.
Ráadásul egyedül. Útja során találkozott medvével, csörgőkígyóval, de legkeményebb ellenfélnek egy tehén mutatkozott, aki a szomjazó vándort nem engedte a zöld színű, poshadt vízzel teli tartály közelébe. A csaknem 5000 kilométeres túra a kalandok mellett egy belső utazás is volt, amely megerősítette és meg is változtatta őt.
Ez az egész nagyon brutálisan hangzik, és félelmetesnek is. A CDT mottója az, hogy “Embrace the brutality”, vagyis “Öleld magadhoz a brutalitást!”, és ez nem holmi marketing szöveg, hiszen a villámcsapások, fagy, hirtelen leszakadó hóesés, lavina, medvék, pumák, éhezés és szomjazás mind reális veszély ezen a félelmetesen hosszú túrán. Nem féltél belevágni?
De, félelmetes volt. Tudtam, hogy veszélyes lesz, olvastam arról, hogy minden évben van haláleset a túrán. Ez magyar fejjel szinte felfoghatatlan, hiszen itthon a Kéktúrán nincs reális életveszély. Az út előtt azt gondoltam, hogy a medvék jelentik majd a legnagyobb veszélyforrást, de egyes szakaszokon a természeti elemektől sokkal jobban féltem.
A CDT Coloradóban például a hegygerincen vezet végig, fenn az erdőhatár felett, és ha jött egy vihar villámokkal, – márpedig az minden nap jött, mert épp a monszun idején jutottam arra a szakaszra– akkor nem volt hova bújni.
Netem nem volt, így igazából az előrejelzést sem tudtam megnézni, de nem is segített volna sokat, mert minden délután egy és két óra között, szinte óramű pontossággal érkezett a vihar.
Néha csak villámlott de sokszor jégeső is esett, többször is éreztem, ahogy felsérti a bőrt az arcomon. Próbáltam nem ezekre koncentrálni és úgy beosztani a napi távot, hogy ne egy hegytetőn érjen a vihar.
Hogyan jutott eszedbe, hogy elindulj a CDT-n?
Ez egy hosszú folyamat volt. Amikor tizenhat évesen először túrázni indultam nagyon rákaptam az ízére, onnantól kezdve folyamatosan a természetet jártam. Az első kéktúrás szakaszom egyből egy kilenc napig tartott, és túrázás közben sosem éreztem, hogy haza akarok menni, vagy hogy most már szeretnék ágyban aludni.
Mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy nem akarom abbahagyni, szerettem a túrák folytonosságát. És azt, ahogyan szinte életvitelszerűvé vált az, hogy kint vagyok a természetben és túrázok egész nap. Az Országos Kéktúrán már hatszor mentem végig. Nyáron remélem, hogy hetedszer is sikerül.
A CDT-n 148 napig mentél folyamatosan, nem volt olyan, hogy pár napig lefeküdnél egy hotelszobában, vagy wellness szállóban pihenni?
(Nevet) Nem – nem, folyamatosan mentem a heti egy élelmiszer beszerző pihenőnapon kívül. Egyszer volt csupán egy sérülésem, ami miatt pár napra ki kellett állnom, de ezen kívül igyekeztem tempósan haladni, szerettem volna Kanadába érni a kora őszi havazás előtt.
Hogyan készültél fel egy csaknem öt hónapig tartó extrém túrára mentálisan és fizikailag?
Igazából sehogy. 2019-ben voltam már egy hasonló túrán, a csaknem 4300 kilométer hosszú Pacific Crest Trailen, és ezért nagyjából volt egy elképzelésem, hogy milyen lesz a CDT.
Azt tudtam róla, hogy nehezebb és hosszabb, de valahogy nem éreztem, hogy ennél több információra van szükségem, biztos voltam benne, hogy végig szeretném járni.
Sok új információval már kint, a túrán találkoztam, amikor megírtam az első blog bejegyzésem, az első ösvény menti tábláról szedtem össze hozzá az adatokat. Meg is ijedtem egy kicsit attól, amit olvastam a táblán.
Végig sátorban aludtál?
Talán összesen az egész túrán negyven éjszakán aludtam sátorban, a többit csak úgy a szabad ég alatt töltöttem. Kezdetben ugyan adott egy hamis biztonságérzetet, úgy éreztem, mintha észrevétlen lennék, ha van körülöttem egy sátor. Amikor korábban a PCT-n találkoztam egy pumával, akkor sem voltam sátorban.
Mivel nem tompította a külvilág apró neszeit semmi, azonnal felriadtam amikor halkan reccsent egy ág, és perceken belül észrevettem a pumát. Azt hiszem, hogy ha akkor nem a szabad ég alatt alszom, ez a vadállatos találkozó máshogy történt volna.
Ezen kívül a hosszú távú túrázás fizikailag igen megterhelő, csak akkor állítok sátrat, ha az időjárás indokolja, máskülönben több időm marad aludni.
Egyedül voltál ilyenkor?
Igen az esetek körülbelül hetven százalékában egyedül aludtam. Ha volt lehetőség mások közelében lefeküdni éjjel, akkor persze szívesebben vertem tábort ott, ahol voltam más túrázók is. Főleg olyan szakaszokon, ahol grizzly medvék is jártak, és nyomokat is láttam, például Montana államban. Ilyen esetekben az sem bántam, ha egy-egy nap kevesebb mérföldet tettem meg, ha este aludtak körülöttem más túrázók is.
De sokszor volt, hogy egyedül voltam, és úgy állítottam fel a sátram, hogy tudtam, ha jön a medve, akkor ő lesz az erősebb, nem én. Colorado és Montana államban az segített, hogy már annyira ki voltam merülve, hogy amikor felállítottam a sátrat, csak bebújtam a hálózsákba és azonnal elaludtam.
Volt nálad medve spray? Hogyan készültél a medvetámadásra?
Volt nálam persze spray, de az akkor segít, ha jól tudod használni. És bevallom, sok olyan pillanat volt, amikor nagyon féltem. Egyszer, amikor stoppolva mentem vissza egy adott szakaszra, felvett valaki, és megkérdezte, hogy nem félek-e a grizzly medvéktől?
Próbáltam magabiztosan válaszolni, hogy persze félek, de van nálam spray, nem csinálok hülyeségeket, nem alszom együtt például az élelemmel vagy a higéniai felszereléssel. Erre válaszul visszakérdezett, hogy hallottam-e arról, hogy pont egy hónappal ezelőtt tépett szét a közelben egy egyedülálló nőt a grizzly medve, miután kirángatta a sátorból.
Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy eljuthattam a CDT-re, és végig tudtam gyalogolni olyan meseszép Nemzeti Parkokon, mint például a Yellowstone. De nem tudom kijelenteni, hogy legközelebb kevésbé fogok majd félni, hiszen a grizzly medvék és az egyéb vadállatok viselkedése néha kiszámíthatatlan.
Csak annyit tehetek, amit meg is tettem, hogy felkészülök a veszélyekre és éberen járom az ösvényt.
Valószínűleg sokan emlékszünk arra a jelenetre A vadon című filmből, amikor Cheryl (Reese Witherspoon) majd összeroskad a hatalmas zsákja alatt. Neked mekkora volt a hátizsákod, és volt benne?
Egy 36 literes hátizsákkal mentem, úgy voltam vele, hogy ami ebbe belefér, az jön velem, a mi nem, az marad.
Ebbe tényleg bele tudtad tenni a sátradtól kezdve az össze holmidat, és az élelmet, vizet?
Nem volt egyszerű, volt olyan szakasz, amikor nyolc napi élelmet kellett vinni, mert nem volt útközben beszerzési lehetőség. Egy magyar gyártmányú pehelypaplant vittem (meg is mutatja, mert ezzel takarózik a debreceni albérletében is).
Volt nálam egy felfújható matrac, ez nem a legkönnyebb verzió volt, olyat választottam, ami melegen tart -10 fokban is és nem lyukad ki könnyen. Ezen kívül vittem gázfőzőt, vízszűrőt, és rengeteg krumplipüré por: ezt ettem, mert elég szűkös volt a költségvetésem.
Víz volt végig a túrán?
Többször nem volt víz 20-25 kilométeren keresztül, és volt, hogy amikor elértem a térképen jelzett itatóhoz egy állat nem engedett oda. Új-Mexikóban egy hónapon keresztül a tehénitatókban lévő poshadt vizet ittam, miután megtisztítottam vízszűrővel, ez volt az egyetlen vízforrás.
Sokszor szinte remegő lábbal ittam ezeket a vizeket, mert a sivatagban nem ideális hasmenés miatt kiszáradni, a szűrő viszont nem 100%-os.
Egyszer egy tehén védte az itatót, és nem engedett a közelébe sem. Amikor közeledtem a vályúhoz, agresszíven bőgött. Talán azt hitte, hogy a borját akarom bántani. Félelmetes volt, nem sikerült innom, ott sírva is fakadtam.
Gondolom, hogy nagyon fáradt lehettél sokszor, és voltak holtpontjaid. Ezek mikor jöttek el és milyen mélyek voltak, illetve mit vitt ilyenkor tovább?
A CDT azért “jó” túra, mert nem nagyon tudod feladni. Vannak ugyanis olyan részei, ahonnan nincs kiszállás. Például a Bob Marshall vadon ilyen. ( A Bob Marshall Vadon a Grizzly medvék otthona, semmilyen épített infrastruktúra nincsen a 4085 négyzetkilométernyi területen, amely az Egyesült Államok ötödik legnagyobb vadonja – a szerk.)
Ott a semmi közepén bármerre indulsz, két-három nap gyalog, mire civilizációhoz érsz. Ott például lehet holtpontod, de senkit nem érdekel, főleg ha egyedül vagy. Nincs mese, túl kell lendülni a holtpontokon, Kanada nem jön közelebb. Ez durván hangzik, tudom. Sokszor épp az segített továbbmenni, hogy nem volt más választásom.
Volt, hogy viharban mentem előre, vagy olyan orkánerejű szélben, ami majdnem letépte rólam a ruhát. Volt, hogy egy teljes héten keresztül jégeső volt, és nem tudtam megszárítani a ruháimat, a bakancsomat. Reggel arra keltem, hogy a bakancsom megfagyott, de muszáj volt beleerőszakolni a lábamat és továbbmenni, ez pedig így ment egy héten keresztül.
Mivel a lábam folyamatosan ázott a vizes bakancsban, egyszer csak elkezdett fájni, és a talppárnán keletkezett egy nagy szakadás, ami aztán elfertőződött. Próbáltam kezelni krémmel, de igazából nem múlt el egészen a túra végéig.
Nem akartad feladni a túrát?
Voltak olyan pillanatok, hogy azt éreztem, hogy ha itt most lenne rá lehetőségem, akkor kiszállnék. Írtam magamnak egy listát indulás előtt arra az esetre, ha a feladáson gondolkodnék. Azt azért tudtam, hogy a CDT sokkal nehezebb lesz, mint a PCT.
Sejtettem, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor majd arra vágyok, hogy egy szobában aludjak, száraz ruhában a fagyoskodás helyett, és erre előre készültem. A listára olyan dolgokat írtam fel, amiről tudtam, hogy lelassít, és ha elolvasom ezeket, akkor talán nem fogok hirtelen, elhamarkodottan dönteni.
Nagyon sokan adták fel a CDT-t, és akikkel utólag beszéltem, azok gyakorlatilag mind megbánták egy idő után.
Mi volt a listán?
Olyan dolgok, amik elgondolkodtatnak. Például az, hogy képzeljem el, hogy mi lesz két hónap múlva! Képzeljem el, hogy hogyan fogom érezni magam az első fürdés után, ami akkor valószínűleg nagyon jó érzés lesz, de aztán nincs visszaút, a meghátrálás emléke velem marad egész életemben.
És gyakran kellett elővenni ez a listát?
Volt olyan, hogy naponta többször is. Többször megesett, hogy már annyira fáradt voltam mentálisan, főleg Montana államban a túra vége felé, hogy leültem és csak úgy elkezdtem sírni. Segített, megnyugtatott.
Talán épp ez a lényeg, ami miatt elindultál? Az, hogy túllépj azon a ponton, vagy pontokon, amikor már feladnád?
Igen azt hiszem, hogy egy ilyen hosszú túrán az emberek nagy része már nem azért indul el, mert szép a táj. Több ezer kilométernél mindig van egy sokkal komolyabb indíték. Akikkel ezen a túrán találkoztam, mindannyian azt mesélték, hogy a túrázás szeretetén túl volt egy nagyobb, erősebb motiváció. Gyász, válás, életközepi válság..stb. Volt olyan túrázó, aki a gyermekét gyászolta. Ezek a kilométerek már nálam sem pusztán a túrázásról szóltak.
Rádöbbentem, hogy az élet nagyon hamar elröppen ha csak teszem a dolgom, például egyetemre járok, vagy dolgozok. Ez pedig elszomorított, és elhatároztam, hogy több életet fogok vinni az éveimbe.
A CDT-n 148 napot töltöttem el, mégis mindegyikre tisztán emlékszem, minden nap egy új kaland volt, ha tehetném újrajárnám.
Te pszichológiát tanulsz a Debreceni Egyetemen, az út alatt épp a vizsgaidőszakod volt. Hogyan teljesítetted a szemesztert egy ilyen brutális túra alatt?
Nem akartam halasztani a túra miatt, így cipeltem magammal a jegyzeteket is, de legalább motivált voltam arra, hogy gyorsan megtanuljam őket, mert akkor nem kellett tovább cipelni a könyveket. A túra alatt vizsgáztam.
Amikor vizsgám volt, és épp nem volt internet a túra útvonalán, akkor bestoppoltam egy településre és ott kerestem internet hozzáférést, ahonnan le tudtam vizsgázni, Volt olyan személyiségpszichológia teszt, amit a túra alatt vettem fel egy másik túrázóval, ebből írtam később beadandót a San Juan hegységben, Coloradoban.
A tanáraim nagyon támogatóan álltak hozzá a túrához, ezért különösen hálás vagyok.
Nem olyan ez a túra, mint egy önismereti terápia 150 napba sűrítve?
Teljes mértékben, én is úgy látom, hogy ilyen kihívások elé nem kerülsz másképp, csak egy hosszú túrán. Nem tudhatod meg sosem, hogy hogyan reagálsz egy olyan helyzetben, ahol tényleg élet-halál harc van, amíg nem éled át.
Én azért is haladtam egyedül a CDT-n, hogy át tudjam élni ezeket a pillanatokat, és megtanuljak egyedül megküzdeni velük. Arra jöttem rá, hogy az ösvény nekem többet tanít, ha egyedül csinálom végig.
A CDT óta nem szorulok rá annyira a külső megerősítésre. A túra előtt sokat számított, hogy mások mit gondolnak rólam. Korábban voltak önértékelési gondjaim, nagyon kevés volt az önbizalmam, az út hatására ez sokat változott, sikerült ezt elhagyni valahol Mexikó és Kanada között. Amikor a CDT után belenéztem a tükörbe, már nem kritizáltam magam.
Tudtam, hogy amit látok, az vitt el engem Mexikótól Kanadáig, és ez fantasztikus dolog. Hálát éreztem mindazért, amit végig csináltam, és azért, hogy ezt egyedül csináltam végig.
Fotó: Alberti-Hamlet Nóra
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
