Ott ülök a csajjal szemben, aki egy évvel fiatalabb nálam, és hasonló korú gyerekei vannak, mint nekem. Hallgatom, ahogy arról beszél, hogy azért kell mindenképpen megtartania a házat, hogy a gyerekeinek legyen majd mit hátra hagynia. És hogy ezt a mindjárt volt férjének is meg kell értenie, hiszen ez teljesen normális, hogy az ember lánya és jó esetben fia is azt akarja, hogy a gyerekeinek jobb, könnyebb legyen.
Csergőffy Réka írása.
Érzem, ahogy egy alattomos kis érzés elkezd bennem erősödni. Nem túl jó fajta, kellemetlen. Olyan bűntudat-féle. Most akkor én szaranya vagyok, hogy teljesen máshogyan képzelem ezt az egészet?
Hogy engem sokszor az éltet, hogy csak addig bírjam ki, amíg kirepülnek, aztán eladom a francba az egész házat napelemestül, hőszivattyústul, mindenestül remélhetőleg jó drágán, és az árából majd kettő vagy három lakást is veszek, amiből jól elleszek öreg koromban?
Itt vagyok negyvenhét évesen két kamasz fiúval, akik tojnak mindenre. Ha nagyon hisztizek, akkor talán kipakolják a mosogatógépet, kiteregetnek, vagy összeszedik a ruhákat. Segítenek nagy kegyesen. Hiszen minden az én feladatom. Sőt, én akartam elválni, szóval minek is hisztizek. Persze kapok gyerektartást, nem egy óriási, de viszonylag korrekt összeget, úgyhogy egy szavam sem lehet.
Cserébe „szabad” vagyok. Legalábbis nem kell még egy férjet is elviselnem, kiszolgálnom.
Na de mi is a szabadság? Azok az énidő morzsák, amiket nagyon tudatosan és nagy küzdelmek árán – legtöbbször saját magammal – kiharcoltam? Amikor csakazértis elmentem futni, pedig itthon maradt betegen a gyerek, tudva, hogy azon a félórán nem múlik semmi.
Amikor csakazértis beülök a barátnőimmel egy italra egy hangulatos helyre, pedig szinte fillérre pontosan ki van számolva a havi költségvetés.
Amikor csakazértis megnézem azt a negyven perces epizódot az aktuális kedvenc sorozatomból, pedig már hulla fáradt vagyok, tudva, hogy egyszerűen muszáj kikapcsolni az agyamat, ha aludni akarok.
Szabadság-e az, amikor sokadik hónapja halogatom, hogy elmenjek végre egy orvosi vizsgálatra, vagy megvegyem azt a vitamint, ami a pajzsmirigyem normális működéséhez kell? Cipőt kell venni a kicsinek, be kell fizetni a nagynak az osztálykirándulás árát, ki kell fizetni a különórákat. Kell, kell, kell. Hogy lehetne így szabadságról beszélni?
Hű társaim a bűntudat és a bizonytalanság mindenhová elkísérnek. Elég jó anya vagyok? Ezt most megtehetem? Ezt most megengedhetem magamnak? Ezzel nem veszek el tőlük valamit? Mert én úgy látom, hogy ebben a mai világban az az elfogadott, ha egy anya önmagát feláldozva él a gyerekeinek, a gyerekeiért.
Azt ünnepli a társadalom, a közvélemény, az a normális, ha egy nő pusztán attól boldog, hogy szolgálhat, hogy gondoskodhat másokról. Azt pedig, ha egy anya nyíltan felvállalja és előtérbe helyezi a saját igényeit és szükségleteit, önzőségnek bélyegezik.
Sportolok, találkozom, elutazom a barátnőimmel, sőt, bő egy évtizede havonta egyszer rendszeresen járok valamilyen terápiára, legyen az pszichológus, kineziológus vagy coach. Amikor ott ülök, tisztán érzem és tudom, hogy erre szükségem van ahhoz, hogy jól legyek, hogy tudjak adni, hogy legyen miből adni. Hiszen nekem nincs ott egy társ, akihez esténként odabújhatnék, akinek elmondhatnám, aki megértene, aki vigasztalna. Amúgy tapasztalataim szerint egy ilyen társ valójában keveseknek adatik meg. Így marad a terapeuta.
Meg persze a barátnők, a női közösségek, amik meglepő módon a legváratlanabb helyen és időben képesek sokszor a legnagyobb erőt adni.
Ezen kívül iszonyúan hálás vagyok azért, hogy a munkám révén újra és újra megélhetem, hogy milyen a másik oldalon állni! Amikor én segítek, én vigasztalok, én adok tanácsot, útmutatást. Amikor nálam sokkal reményvesztettebb, szerencsétlenebb nők életét tehetem egy kicsit jobbá akár csak azáltal, hogy meghallgatom őket.
És persze hálás vagyok azért is, amikor váratlanul én kapok valami olyat, amit csak ritkán szoktam: megértést, elfogadást, együttérzést.
Női csoportokban, terápiás helyzetben éltem meg többször azt, hogy lehetek bármilyen gyenge, fáradt, fásult, akkor is szeretve vagyok. Nem kell folyton hős világmegváltó amazonnak lenni, néha letehetem a páncélomat.
Ahogy ott ülök a csajjal szemben, érzem, ahogy lassan elpárolog belőlem a kellemetlen érzés. Átveszi helyét az együttérzés, a szeretet, és a késztetés, hogy segítsek neki. Már van is egy ötletem, hogy milyen módon tudná minél hamarabb tehermentessé tenni a házat, és biztosítani azt, hogy az megmaradjon a gyerekeinek.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Adobe stock
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
