A négygyerekes anyuka ezúttal a rendet járja körbe – és nem pusztán a tárgyak tekintetében. De egyáltalán igaz az a mondás, hogy: rend a lelke mindennek? Szilda alapjaiban egyetért ezzel, működtetni azonban nem is olyan egyszerű ezt a tételt. Sem fizikai, sem lelki értelemben.
Miért szeretem, amikor tönkremegy valami? Röviden azért, mert végre kidobhatom, és felszabadul a helye. Talán fura érv, de mégis végtelenül felszabadító.
Kilenc éve lakom jurtában, éltem át benne örömet, fájdalmat, bánatot, mindennapi kacagást. Az évek során sokféleképpen próbáltuk optimálisan használni a teret, de valódi előrelépést nem igazán tapasztalok abban, ahogy a hellyel, a renddel képesek vagyunk bánni. Nem szeretném elvitatni ebben a tehetségem hiányát, vagy épp a szorgalmamét sem, de összességében nagyon remek lenne, ha képességeimhez, képességeinkhez illeszkedő mennyiségű tárgyat kellene adott térben rendszerezni.
Jelenleg 48 négyzetméter a jurtánk alapterülete. Egy 9 négyzetméteres galériával kiegészítve, ami egy kamasz hálófülkéje, roppant alacsony belmagassággal. Önmagam, és a gyermekek körüli rend szerepét nagyra értékelők érdekében, ennek az állapotát ebben a cikkben nem érintem. De a földszinten kicsit körbe vezetlek benneteket ebben az írásban, és őszintén vallok (hogy ilyen menő, clickbait szófordulattal éljek) mindennapi küzdelmeimről, amit a káosszal vívok.
Rend a lelke mindennek! – tartja a mondás, és mélységesen egyetértek ezzel. Kérdés, hogy sikerül-e eljutnunk mindennapi malmaink mellett a lelkünkig. Az én otthonom tanúsága szerint nem, és valójában nem tudok ezzel vitatkozni.
Ruhák, könyvek, füzetek, ceruzák, fénymásolatok, tányérok, kártyák, szétszedett rádiók és összegyűrt plédek között keringek, amikor épp arra szánom magam, hogy rendet tegyek. Ebbe bele lehet őszülni. Annyiszor tettem már fogadalmat, hogy nem hagyom elhatalmasodni a tárgyak mennyiségét a térben, de ez valahogy lehetetlennek tűnik.
Nézzünk rá a ruhák világára. Öt embert kell felöltöztetni minden reggel. Jelen pillanatban egy három éves kislányt, egy kilenc éves hölgyet, egy tizenegy éves sportkölköt és egy tizennégy éves kamaszt. Ja meg egy harminchét éves…. anyukát. Sosem felejtem el a mondatot, amit egyszer Ónodi Eszter mondott: Bizony néha pizsama van a kabát alatt, amikor elviszem iskolába a lányomat. Talán nem szó szerint idézek, de a hangulatot és a jelenséget ismerjük. Vagyis én ismerem ezt (a Szívek Szállodájának talán harmadik epizódjából is). Nos pont ilyen még nem történt velem, de olyan, hogy ruhástól alszom el este és ébredek reggel a vekkerre, megesett már. A dolog kellemetlensége, hogy mindenem fáj, előnye viszont, hogy nem fázom annyira, mintha pizsamában kellene begyújtanom reggel.
Az, hogy a gyerekek kinövik a ruhát, nyilván teljesen természetes és örömteli dolog. Ahogy az is, hogy barátok, unokatesók között családról családra járnak körbe azok a darabok, amik túlélték a belenövéstől kinövésig tartó időszakot. Olyan ruhát én például nem is fogadok már el, amit csak kölcsön kapunk kinövésig, mert nem tudok felelősséget vállalni a gyermekeim által hordott ruhákért. Sem azért, hogy valaha a memóriám szeglete elődobja, hogy mit és kinek kellene visszaadni. Hála minden közreműködőnek, ruhahiánnyal ritkán küzdünk. Helyhiánnyal annál inkább.
Mert bizony a szekrényeket is könövik a gyerekek. No nem csak azért, mert nem szanálok szorgosan, bár az is megeshet. De például Margitvirág ruhái ismét akkora méretet ugrottak, hogy a kis komódba, amiben eddig laktak, már nem tudnak beköltözni. Ez elmondható Tivadaréról is. Valójában mindannyiunkról.
Ha nincs ruha a szennyesben és hajtogatni való a szárítón, akkor nem férnek be a helyükre a ruhák. Így amikor egy nadrág kiszakad, olyan boldogan hajítom ki, fittyet hányva arra, hogy mit fog holnap felvenni a gyerek, hogy kevés önfeledtebb öröm van a mindennapokban. Talán, amikor rálépek egy nem kedvenc játékra, és búcsút vehetünk tőle.
Az az utópia van a fejemben, hogy egy gyereknek nem kellene több dolgot “birtokolnia”, mint amennyit rendben tud tartani. Ennek nagy százalékát pedig lefedik a ruhák. Mert igen. Szerintem egy utópisztikus világban, anya mos, a teregetés közös és a hajtogatást már mindenki maga csinálja, változó önállósági fokon. Persze erre sem idő, sem kultúra nincs. Ez az anya feladata, míg a srácok suliban vannak.
