Talpra állni – ez volt Szilda életének legnagyobb feladata az elmúlt időszakban. Nemcsak férje, Gergő halála, de a karantén is megviselte. Nem könnyű egyedül újrakezdeni az életet. Elmeséli, hogy van most.
Még mindig a helyemet keresem, és ez talán már mindig így lesz. Szóval ez nem panasz, csak amolyan nyitó tény. Megtanulni Gergő nélkül élni olyan kihívás, ami mindennap új ismeretekkel ajándékoz meg önmagamról. Persze az elmúlt két év nemcsak Gergő halálának tényével forgatta fel fenekestől az életemet. A karantén minket is jurtánk szűk világába zárt.
A megélhetésről egyetlen biztos és fontos tapasztalatot szereztem ez alatt az idő alatt. Valahogy mindig van. Teszem, amit tudok. Nem mondom, hogy soha nem roskadok össze, vagy soha nem esem kétségbe, sőt, még a lusta semmittevés poklában is tudok szenvedni, ki tudja, miért, de összességében mindig kapok valami izgalmas kegyelemből foganva lehetőséget, ihletet, munkát, pénzt. Rengeteg dologba kapaszkodtam már bele, és nagyon sok területen próbálhattam ki tarkabarka egyéniségemet.
Kalandos látni, hogy miképp olvad az élet lelkesedésből lelkesedésbe, és hoz kisebb-nagyobb megoldásokat egy-egy felfoghatatlan problémára. Dolgoztam szövegíróként egy patkányirtó cégnek. Imádtam a korlátokon belüli kreatív teret, amit adott. Minden munka olyan volt, mint egy fogalmazásórai házi feladat, ami kisiskolás élményeim kedvenc emléke.
Dolgoztam sajtósként fesztiválokon, gyerekekkel és gyerekek nélkül. Na, azt hiszem, az igazán közel áll hozzám, és ha lesz lehetőségem, idén is megteszem. Dolgoztam konyhán, egy igazán karakteres főnökkel, aki mellett sok önfegyelmet és humort tanultam. A büfévé alakított busz vendégeivel való találkozás is fűszeres kaland marad mindig életem terítékén.
Ennek a munkának a karantén vetett véget, és amikor ez megtörtént, egy nagyon komoly és merész döntést kellett meghoznom. Valószínű sok más ilyet is meghoztam már, de akkor azt fel is ismertem, és át is éltem.
Október végén vesztettem el a munkámat, és akkor álltam neki egy karácsonyi kampány kialakításának is, ami végül igazán sikeres lett, és meghozta azt a bevételt, ami a további hónapokon átkísért.
Az újévet még így is nullához közeli eredménnyel zártam, de ami nem nulla, az nem nulla. Mentem és tettem tovább. Akkor már stabilan és megingathatatlanul egyéni vállalkozóként, de még mindig bizonytalanul abban, hogy mi is lesz a vállalkozásom profilja. Pedig ekkor 2021 februárját írjuk.
Tél volt, és jurta. Fáradtság, hideg, munka, munka és kérdések. Azonban örömre is leltem a rajzolásban. Abban a cselekvésben, ami a decemberi bevételemet is adta, és abban, ami egy új világot nyitott ki. Saját grafikával és szerkesztéssel elkészült a naptárkollekcióm, amiről gyakorlatilag még mindig senki nem tud, de egyszer talán ebben is előre tudok lépni. Imádom. Imádtam csinálni, és kíváncsian várom, mit hoz még számomra. De megtanultam nemcsak elkezdeni, hanem befejezni is valamit ennek keretében, és remélem, a folytatás mesterévé is válhatok majd egyszer a mesés Évszakfüzeteim által.
Persze ennyire nem lineárisak a dolgok, mert van egy másik szál az életemben, amire igazán nem sok hatásom volt, de a mi életünkre cserébe nagy hatást tett. 2020 nyarán forgatott nálunk Nagy Ádám, a 6 lépés nevű csatornájával, és ennek az első riportja, ha jól emlékszem, novemberben jött ki. Döbbenetes eredményességgel. Mára szerintem több mint 200 000-en látták. Ahogy a másodikat is. Elvileg lesz még harmadik is, de erről én sem tudok biztosat. Azt viszont igen, hogy ez olyan sajtófigyelmet hozott nekem, ami rengeteg riadalommal, feladattal, tanulnivalóval járt. Még márciusban is heti szinten voltak nálunk forgatások, és jelentek meg cikkek.
Vegyes érzésekkel vettem részt ebben a folyamatban. Kerestem a lehetőséget benne, kerestem a szerepemet, felelősségemet, küldetésemet, és az önismeret útjait.
Vitathatatlan tény, hogy élvezem a rivaldafényt. Azt is be kellett látnom, hogy érdekesnek találnak az emberek, és nem kérdés, hogy mondanivalóban sem szűkölködöm. Mégis volt egy monoton unalma ezeknek az ismétlődő folyamatoknak. Egy idő után fárasztó is lett, és azt láttam, hogy öncélú. Persze nem panaszkodom, ismét nem. Érzelmi utakat szeretnék itt megosztani veletek, hogy lássátok, milyen színes és gazdagító az élet, ha mered érezni, ami elsőre születik benned.
Ennek a riport-cikksorozatnak a tetőpontja egy Index címlap volt. Ekkor már 6 000 követő körül járt a Szilda Asztala YouTube-csatornám, ami rémisztő és lelkesítő is volt egyszerre. Beleszerettem a platformba, a videóalkotásba és -nézésbe egyaránt. A nézőkkel való kapcsolatépítésbe és a folyamatosan vágyott fejlődésbe, amit a videózás szakmai oldala ad. Ennek a szenvedélye csordult túl bennem, minden ellenállásom ellenére, és most egy új álmon dolgozom.
Szeretném, ha a magyar YouTube világát igazán értékes emberek tartalmai lepnék el. Ennek nyitott teret a YouTube-tanoda Facebook-csoportom. Áprilisban elindult az első mentorprogram 9 bátor és csodálatos jelentkezővel. Élő videók, workshopok és konzultációk szövevényét próbálom épp egy kiszámítható rendszerré tenni az érkező érdeklődők számára. A mentorcsapat pedig teszi, amit tenni örömteli az első 1 000 feliratkozóig vezető úton. Ebben a hivatásban megtaláltam mindent, amit szeretek csinálni. Videózhatok, rajzolhatok, támogathatok, írhatok, fotózhatok, fejlődésben gyönyörködhetek. Csodálatos platform, csodálatos emberekkel. Világgazdagító mindennapok.
A jurta változatlanul az életterünk. Jönnek kisebb-nagyobb reménysugarak. A vágy, hogy ház álljon a telken, egyre erősebb. Néha akár már költöznék is. Fárasztó a tél a jurtában. A karantén a kis helyen. De tudom, hogy ennek is eljön az ideje, ahogy annak is, hogy újra szeretetközösségben éljek egy férfival.
Valahogy mind a két folyamat rengeteg érzelmet, fájdalmat, tanulságot, történetet adott az elmúlt két évben, eredmény terén azonban semmit nem tudok felmutatni. Persze nem minden eredményt lehet, vagy épp szükséges mutogatni, csak jó lenne. Szóval se házam, se társam, de még megvagyunk.
A gyerekek jófejek, pimaszok és rendetlenek. Amolyan kamaszodó, cseperedő emberkék, és feladják a leckét napról napra. Sírunk, játszunk, nevetünk és szerepelünk a YouTube-csatornámon. Szeretjük egymást, és egyre jobban ismerjük. Igazán gazdagító kis csapat. Tiszta mázli, hogy ilyen jó fejek, mert amúgy nehéz dió lett volna ez a karanténjáték. Erősödöm. Tanulok járni, tanulok élni, és tanulom elhinni, hogy egyszer egy társsal, egy házban is leszek majd valaki, kinőve az Özvegy Jurtás Lány hernyóbábomat.
Fotók: Bulla Bea.
