Szederkényiné Horváth Márta életének gyerekkora óta középpontja a zene. Új útját is egy csodás hangszer, a hárfa segítségével találta meg. Először várandósok arcára csalt mosolyt, később gyerekeknek segített megnyílni. Történetét a 9. Terézanyu-pályázatra írta meg.
Alapvetően ragaszkodó típus vagyok… bár időről időre változnak körülöttem a lényeges és a kevésbé fontos dolgok, egy valami hosszú évek, sőt több évtized óta állandó volt: a munkám, ami a hobbim is egyben, a zenetanítás. Kicsi korom óta a zene a középpontja az életemnek, és 12 évesen – amikor először találtam magam szembe a világ legcsodásabb hangszerével, a hárfával – ugyan még nem voltak távolabbi terveim, de egyet tudtam: mostantól sosem leszek egyedül… társam, barátom és ösztönzőm lett ez a hangszer.
Az elmúlt harmincegynéhány évet az alapfokú zeneoktatásban töltöttem, bár sokféle teendőm volt, végül a hárfa tanítása lett a nyugvópont. Úgy gondoltam, ez elég, nagyon szeretek tanítani, jó nekem így. Aztán, három éve, egy nagyon kedves tanítványom felvételizni készült, zenei pályára: a felkészülés időszakában nagyon intenzív munka folyt és minden segítő szavam termő talajba hullott – máig jóleső érzés, ha rágondolok, hogyan alakultak a darabok a keze alatt, hogyan tanult meg türelemmel, kitartással és nagy-nagy alázattal gyakorolni, ha kell, huszadszor is ugyanazt a két ütemet.
Aztán felvették a szakgimnáziumba, én pedig itt maradtam – egy hihetetlenül tehetséges, szorgalmas és a zenét végtelenül tisztelő lelkes tanítvány nélkül.
Itt voltak a többiek, kedvesek, aranyosak, még néha szorgalmasak is, de én valahogy kiürültem, eltűnt a lendület az óráimból.
Ekkor már jelen volt többé-kevésbé az életemben egy új kihívás, bár még nem éreztem annak: az egyik tanítványom édesanyja, aki bába, megkért, hogy hárfázzak a várandósoknak néha.
Az ötletet egy videó adta, ahol egy moldáv hárfás egészen különleges módon muzsikált: a kismamák nekidőltek a hárfa oszlopának és lehunyt szemmel adták át magukat a hangrezgéseknek, miközben az arcukon valami csodás béke tükröződött.
Az első pár alkalomra nem is igazán emlékszem: rettentően izgultam, jobban, mint bármilyen koncert előtt – de közben egészen hihetetlen dolog történt: a második, vagy harmadik dallamnál egyszer csak elkezdtem együtt lélegezni a zenével, a hangok mintha engem is átjártak volna… és a végén… azokat a hálás, derűs arcokat hosszú órákig láttam még magam előtt.
Az elmúlt év nyarán már úgy éreztem, hogy talán többre is vagyok képes, mint havonta egyszer a várandós mamákat elvarázsolni: ezt a csodát, amit a zene, a hárfa különleges hangja adhat, meg kell, hogy mutassam másoknak is.
Így hát vettem egy nagy levegőt és a családom szelíd rosszallása mellett (nem, igazából csak a „mi-a-fene-ez-a-hóbort-már-megint” arckifejezés jelent meg néha) félig-meddig önállósodtam: a főállásom mellett immár hivatalosan is „munkámmá vált” a hárfás relaxáció, vagy ahogy én hívom: a Hárfa Relax.
A speciális terápiás hárfazene a nyugati országokban nagyon népszerű, külön képzéseket indítanak ennek az előadásmódnak az elsajátítására. Sok olyan cikket elolvastam, ami a hárfaterápiával foglalkozik, de még hosszú út áll előttem. Egy-egy hangfürdő, vagy egyénileg végzett hangterápia nemcsak azok számára jelent élményt, akik hallgatják, élvezik a rezgéseket, de nekem is minden alkalommal egy-egy újabb csoda: lecsendesednek bennem a dolgok, elsimulnak a hullámok, és bármi zavaró tényező volt azon a napon korábban – egyszerűen köddé válik.
Sokszor azon veszem észre magam, hogy már rég elment a vendégem és én csak mosolygok és mosolygok… megszépül az egész estém… sőt, még másnap az iskolában is a hatása alatt vagyok, annyira telítődöm sokszor az élménnyel.
A tanári munkámra is jó hatással van az „új énem”: nyugodtabb, elfogadóbb és támogatóbb lettem az utóbbi időben, újratöltődöm energiákkal és sok apró dolog szinte magától is a helyére került.
Ezeknek a terápiás foglalkozásoknak minden formáját nagy szeretettel vezetem, de a legcsodálatosabb programom a picurkáknak szól.
A Babás Relax foglalkozás maga a varázslat. Az apróságok, mint a szivacs, szívják magukba a zenét, egy apró fintorból látom, hogy tetszik-e, amit csinálok, vagy sem. A végén odajönnek és megsimogatják a hárfát, sokszor egymás után, a lánykák finoman és elegánsan, a fiúcskák határozottabban, bátrabban.
A legnagyobb öröm számomra az ő kis lelkük megnyitása a szép hárfazenével és az anyukák hálás mosolya a „koncert” végén.
Úgy érzem, hogy találtam egy számomra különleges és rejtelmes „ösvényt”, amin még nem sokan jártak engem viszont boldogsággal tölt el, motivál és arra sarkall, hogy keressem a további lehetőségeket és mindent megtegyek annak érdekében, hogy minél több emberhez eljuttathassam a hárfamuzsika különleges, gyógyító és lelket felemelő varázsát…
Még több tartalom a Terézanyu.hu-n!
