Gyerekkorom falusi élményei a harmincas éveimre visszarántottak. A városi életet lecseréltem, mert bár látom a pozitív oldalát, évek óta hiányzott valami. Ez pedig a földtúrás, a növényekkel matatás, meg az egész slow life-os hercehurca. Mielőtt teljesen kivonom magam a társadalomból, és beköltözöm egy erdőbe hangyákat számolni és hollókkal beszélgetni, teszek egy kitérőt egy pöttöm faluban, és persze beszámolok annak harapnivalóan virágillatú hangulatáról és az árnyoldalakról is.
Ugyan májusban rendeltem meg a tűzifám – amivel egyes szomszédok szerint így is bőségesen elmaradtam -, adminisztratív okok miatt csak júliusban, a leggusztustalanabb hőség kellős közepén szállították ki.
A fa(helyköz) szállítás a végtelen türelem bódhiszattvájává próbált avanzsálni, miközben fejben gyorsan összeraktam egy több lépcsős stratégiát ahhoz, hogy ne adjam fel a büntetlen előéletem egy komplett falu belső tüzemmel való kiirtásával.
Megjött a fa, szép száraz, a korábbi évek más településeire szállított tűzifámmal ellentétben a szállítóval megegyezett a véleményünk a kandallókész jelentéséről, és 1-2 kivétellel nem kellett tovább aprítani. Ez volt a szuperbölcs mantrám, ami megtartott abban az állapotban, hogy ami történik, az jó.
Örök negatív oldalam az agyam hátsó részéből azért mondogatta a magáét, hogy: pont aznap jön, amikor házon kívüli programod lenne. Pont a legnagyobb melegben. Pont vihar-előrejelzés előtt. Pont, amikor az egészségügyi ellátórendszer összeomlása miatt előttem ismeretlen okokból begyulladt a csuklómban a nem tudom mi.
Hova borítják? A tűző napra.
Hogy ezen felül tudtam kerekedni, abban sokat segített a lecsendesítés meg az, hogy elhatároztam: örülni fogok annak, hogy bárhogy is, de van tüzelőm télire, és végtelen meleg lesz akkor is, amikor odakint megroppan a fába szorult lélek a kerítéslécek tágulásának súlya alatt.
Korábban, a főváros vonzáskörzetének egyik községében élve is fával fűtöttem, mondjuk ott bőségesen kellett még aprítani rajta ahhoz, hogy az majd lángra kapjon a tűztérben, így erre készültem most is.
Ehhez képest nyolcadolt rönkök, vonalzóval mért 25 centis hossz várt akác és keményfa esetében is. Minden szép száraz. A borágót, a fekete liliomokat és a kövirózsákat is mértanilag pontosan kikerült kupacokat nézve úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki rajta kapta a Mikulást a karácsonyfa mellett tejet inni. Imádom!
Azért öt köbméter nem hordja be magát a tűző napról, különben is két menetben hozták meg a tüzelőmuníciót.
A második meg csak akkor fért a fás közelébe, ha az első felét elpakolom. Erre volt két órám, mire megérkezik a területre a nyári nap sugára, meg az álmában is 20 éve furgonnal tolató srác.
A tippek, amivel játék és mese az ilyen folyamat:
-
Az első lépés, hogy készíts egy nagyon finom kávét, vagy végezz el valami kellemes, alkoholmentes rituálét.
- Etess macskát, hogy ne a teljes folyamat végéig grasszáljon pont azon az egy útvonalon, pont a lábad alatt.
- A következő, hogy egy léleksimogató tracklistet állíts be Spotify-on. Itt a Belga-Tudósok összesre esett a vájtfülű választásom. Bármi legyen, csak táncolj, vagy legalábbis néha mozogj rá, ez meghozza a kedvet 40 fokban is.
- Végig hidratálj szépen, fokozatosan. Nem hajt a tatár, a hőguta pedig nem játék.
- Kesztyű.
- Mindig legyen nálad törölköző helyett zárt cipő, legalább egy klumpa, mert amint kiesel a páramitá gyakorlásból, a hasáb is kiesik. Igen, pont oda.
- Vedd vissza a kesztyűt.
- Soha ne az egész kupacot nézd (ez az életre is igaz ám). Mindig csak az apró lépésekre, egy térésre (nagyobb terület – a szerk.) figyelj. A kupac anélkül is elfogy, hogy kontrollálnád vagy mérgelődnél rajta.
- Nekem a fás mellé érkezett a szállítmány, így talicskára nem volt szükségem, de ha nagyobb a táv, inkább használd, minthogy megrokkanj.
- Extra tipp: ha fáj a csuklód, akkor ne 5-10 kilót pakolj fel egyszerre, hanem haladj inkább lassabban. Így később bár, de munkaképes maradsz, és nem remegő kézzel kanalazod a konzerv esti felét a szó szerint legdrágább kincsed elégedetlenségére.
Az utolsó pont kivételével mindent sikerült tartani annyi plusszal, hogy az utolsó faipari hulladék gyújtóssá avanzsálása után még éneklős-örömtáncot is lejtettem az éppen ebédszünetét tartó szomszéd legnagyobb örömére.
A gyorsított haladást a napjárás diktálta, mert akart a bánat napszúrást kapni az érkező déli harangszó alatt. Szerencsére a kéz jól funkciónál azóta is, bár a bódhiszattva ösvény ksánti türelmének tökéletességét nem sikerült így elsajátítani. De itt aztán végképp ráérek tökéletesnek lenni.
A következő kupacokkal pedig segítséggel végzek, úgy meg pláne örömmé válik a munka.
(folytatjuk!)
nyitókép: Freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
