Volt valami romantikus elképzelésem a vidéki életről, kevés tapasztalatom is külvárosiként, mégis teljes bizonyossággal tudtam, hogy ezt akarom – például abból, hogy a Skanzenből nem akartam hazamenni. 5 éve költöztünk le Budapestről Somogyba, egy kis faluba.
Introvertált részem mindig is vágyott a régi, egyszerű életre, ahol jóval kevesebb inger érte az embert, és gyerekekkel sok szempontból szabadabb életteret biztosít. Ez eléggé megkönnyítette a döntést.
Bejöttem egy kicsit a kertből, addig elmesélem.
Annyira tűz a nap már tavasszal is, nem könnyíti meg a munkát. Pedig gyomlálás közben is megpihentem néha a cseresznyefa árnyékában érett bogyókat szemezgetni. Idén szép a termés, korábban érik, mint szokott. Frissen, a fáról szedve a legfinomabb, ahogy roppan a számban a lédús gyümölcs.
Tavaly olyan hülye tavasz volt, minden virág elfagyott a gyümölcsfákon, nem termett egyiken se semmi. De most nyárra már hűs baracklevest ígér a roskadozó fehérhúsú őszi, lesz szilvalekvár, almakompót, cseresznyéspite.
Öt éve költöztünk Balaton közeli faluba, már látom, hogy mibe csöppentünk, és mire számíthatunk. Van, ami úgy van, ahogy képzeltem, van, ami nem, de összességében elégedett vagyok.
Ahogy mindenről, erről is mindenkinek megvan a véleménye, hogy jól tesszük-e, ha vidékre költözünk. De igazából teljesen mindegy, csak egy dolog számít, hogy nekünk megfelel-e.
Részemről bátor költöző vagyok, eddig is több helyen laktam, és ha úgy hozta az élet, változtattam, s bár néha fájdalmas volt a búcsú, az újdonság ugyanúgy vonzott egy költözéskor, és izgatott kíváncsisággal vágtam bele – kialakítani a mindennapi rutint, hozzászokni a közlekedéshez, megismerni a környéket és az ott lakókat, berendezni az új lakást.
Sokan tartanak attól, a szóbeszéd részét képezi, hogy a falvakban nem fogadják be az újakat, a „gyüttmenteket”. Hallottam én is ilyesfajta vélekedést, de a mindennapokban egyáltalán nem érzékelhető. A szomszédokkal jó viszonyt sikerült kialakítani, a gyerekeknek sok barátja van, otthonuknak tekintik a falut, vannak helyi programok, jó hangulatú rendezvények is.
Északról gyűlnek a sűrű felhők. Vihar lesz. Nem baj, kell az eső a földnek.
Bár a rigók szeretnek a locsoló szórt cseppjeiben ugrándozva gilisztákra vadászni, azért egy kiadós esőt nem pótol. A paradicsomok körül jó lenne ma végezni, mielőtt leszakad az ég, úgyhogy folytatom. Szépen erősödnek a szárak, megtanultam jól metszeni, lecsípem az elágazásokat, karózok, némelyiken már mutatkozik a zöld gyümölcs, szép termésre számítunk.
Tervünk van vele: amit nem eszünk meg frissen, abból bazsalikomos a paradicsomszósz készül tésztára és bruscetta. Több mint 60 tő.
A borsó viszont idén alig-alig jött ki. Le is szedem, azt a keveset, hozzá újkrumplit és céklát. Néhány saláta felmagzott, egyet meghagyok magot fogni, a többit kiszedem, és újat vetek a helyére. A cukkinin már mutatkoznak az apró termések. Az uborka is erősödik, abból is több sort vetettem, s megpróbálkozom a brokkolival. A nagy burgonyaföldet és a hagymákat pár napja kigazoltam, most nincs vele dolgom, ősz közepéig nem is kell majd vennem krumplit, elég lesz. Ezt a részt meg fel kell ásnom, oda kerül a zöldbab, és akkor teli is van a veteményes idénre.
Nem szeretem számolgatni, hogy megéri-e.
Nem hiszem, hogy össze lehet hasonlítani a bolti zöldséget azzal, amit frissen szedünk a kertből. És nem is feltétlen ez a lényeg, a rideg számok. Bár a tyúkoknál kiszámoltam, hogy megéri-e tojásért tartani őket, ha a takarmányt levonom. Egyébként igen, ráadásul őket egyszerű gondozni.
Egyértelmű eredmény az is, hogy hónapokig alig kell zöldséget-gyümölcsöt vennem, vagy az, amikor télen felbontok egy savanyúságot az ebédhez, vagy tavaszt idéző bodzaszörpöt, szilvalekvárt a lekváros papucshoz.
A kertészkedés nem mindig csodálatos, romantikus és megnyugtató.
Vidéken is sok zaj van napközben – a csilingelős kocsi órákig visszhangzik a közeli utcákból, fűkasza vagy motoros fűrész berreg kitartóan -, kudarcok is érnek, nem mindig kiszámítható a termés, sőt valami az istennek se akar sikerülni, a hátfájásról nem is beszélve, de mégis, azon a békés szombaton, kora reggel megállok.
Még nem tűz a nap, a tyúkok csendesen csipegetik a magot, napsütötte bodza illata terjeng keveredve a lonc mézillatú virágával, méhek keresgélnek nyíló virágot, a madarak őrült hangversenyt rendeznek…
Akkor, az ott a ritka, tökéletes nyugalom pillanata.
Amikor elmélyülök a monoton munka ürességében, kezem nyomán rendeződő sorok, és cseperedő növények semmihez sem hasonlítható elégedettséggel töltenek el. És a jutalom: az a gazdagság, ami az asztalra kerül – a munka gyümölcse, szó szerint. Igen, ez lenne a lényeg. A teljesség pillanatai, ezeket keressük az életben, hogy minél több legyen.
Leszedem az epret. Ez is jó vásár volt, négy éve vettem hat tő folytontermő epret. Azóta szétterjedt, és októberig tényleg állandóan terem. Ezt sem tudnánk megvenni boltban, de így van eper, málna, egres, csupa drága cucc. Viszek be citromfüvet is a teához, ez is csak úgy kinőtt a ház tövében, kikerülöm a kaszával, hogy megmaradjon.
Amíg pirgálom a borsót, azon morfondírozom, hogy jövőre nem is vetek, úgyis túl nagy területet lefoglal, a leszedést is ő diktálja, nem lehet halogatni, mert megöregszik.
Keresgélhetem a dagi, zöld hüvelyeket a zöld bokrokon, miközben tűz a nap a fejemre – hergelem magam tovább. Most is sietve csinálom. Gyorsan megpárolom csak úgy simán egy kis tepsis újkrumplival és céklával ebédre. És amikor a tányérra kerül… Hát ez…!
Omlós cukorkák vajként olvadó újkrumplival és édes céklával, nyomában sincs a bolti, hiába nevezik extrazsengének. Meginogtam hirtelen elhatározásomban a borsót illetően. Még azért ezt átgondolom.
Szóval például ez az egyik, ami nem úgy van… Azt képzeltem, annyira lelassul az élet, hogy minden ilyesmire lesz idő, és meditálva, ráérősen, vidáman pucolok, gyomlálok, befőzök. Hát…
A valóságban munka és gyerekek mellett próbálom utolérni magam több-kevesebb sikerrel, a kert őrült tempót diktál, hogy mikor mit kell vetni, majd leszedni, és eltenni, nincs elnézés, mert tönkremegy, ha nem állok neki időben.
Tavasszal kezdem a bodzával, és folyamatosan mindig érik valami késő őszig. Közben locsolni, rendben tartani, védekezni a betegségek és kártevők ellen.
A tavalyi dió még itt van pucolatlan, ahogy összeszedtem, télen se volt annyi nyugodalom, hogy békében törögessük aranygaluskához vagy grillázshoz. Talán ha kisebb veteményest indítanék… de még nem akarom lejjebb adni.
A nagyobb állatokról így is lemondtam, pedig annyira érdekelt sajtkészítés, de be kell látni, hogy nem fér bele időben se a munka, se az, hogy egyáltalán megtanuljam. Ehhez még hozzájön, hogy az sem volt a tervben, hogy mindezzel egyedül leszek. De már így van. És 2000-nél több négyzetméter rendbentartása elég combos feladat, még ha az egyik gyerek ki is veszi a részét belőle.
A függönyt egyre erősebben lobogtatja a szél. Dörög már a távolban. A kutya bekéredzkedik. Fél. A macska is megérkezik, ő csak enni akar.
Figyelem a tornyosuló felhőket. Igen, ez is van, hogy amint az idő melegedni kezd, és kinyitom a terasz ajtaját, a friss levegő elárasztja a lakást, házunk átalakul nyaralóvá, a kert betódul, a tér kinyílik, már nem vagyunk bezárva. A legkisebb ki is költözött sátorba a kertbe. Meg is nézem, hogy be van rendesen zipzárazva.
Megindulnak a nagy cseppek, meghasad az ég. Ideje a kalácssütésnek. Mára ezt terveztem.
A tésztát kettőbe szedem, az egyiket viszem majd a szomszédba, a palántákért cserébe. Nyáron is sokat cserélgetünk terményt, amiből egyikünknek sok terem és felesleg, adjuk egymásnak, és működik a kölcsönös segítés.
Ahogy dagasztok, már erősen veri az eső az ablakot. Szándékosan nem nyitok ki egy oldalt se az interneten. Azt is ablaknak nevezik, milyen ironikus. Nem akarom beszennyezni a pillanatot, elvonni a figyelmem.
Csak itt akarok lenni most, sehol máshol, ezen az igazi ablakon kibámulni az esőbe, a valószínűtlenül zöld kertbe csendben kalácsot dagasztva.
Kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
