Gyerekkorom falusi élményei a harmincas éveimre visszarántottak. A városi életet lecseréltem, mert bár látom a pozitív oldalát, évek óta hiányzott valami. Ez pedig a földtúrás, a növényekkel matatás, meg az egész slow life-os hercehurca.
Mielőtt teljesen kivonom magam a társadalomból, és beköltözöm egy erdőbe hangyákat számolni és hollókkal beszélgetni, teszek egy kitérőt egy pöttöm faluban, és persze beszámolok annak harapnivalóan virágillatú hangulatáról és az árnyoldalakról is.
– Biciklizzünk el megint a szellemkocsma előtt, Bence – üti meg a fülem az utca pöttömhuligánjainak vezéréből feltörő csatakiáltás citromfűszedés közben.
Mire felegyenesedtem, már rá is jöttem, hogy a melléképületemet lengi körül korábbi funkciójának penetráns bája, amit megéreztek. Csatlakoznom kéne a buliba valami turpissággal.
Még nem döntöttem el, hogy mindenszentek ünnepén kívül mikor és mivel lepem meg a bicajozó fiúkat, akik minden nap lelkesen kémlelik a leendő műhely-most még tároló-exkocsmát, várva, hogy valami kicsit ijesztő, de inkább izgalmas dolog előtörjön a tejüveg mögül. Az viszont biztos, hogy erre a mókavonatra felszállok, mert ez az önfeledt játékosság évek óta nem szólította meg a belső gyermekem, ebben a faluban viszont ellentmondást nem tűrően kézen fogta a kiscsajt.
Persze nem minden falusi gyerek leli örömét a céltalan biciklizésben, a sarazásban meg a képzelgésben, de itt ez a Csodaország kisebb-nagyobb hibákkal működik.
Szomorúbb sors, amikor az anyaminta nélküli serdülő kislány nem a kocsmámért, hanem a női mintáért, útmutatásért sóvárog egy szegről-végről ismeretlen szomszédtól, aki én lennék. Mert eltelt az életéből úgy lassan 15 év, hogy ezt senkitől semmilyen formában nem kapta meg. Se anya, se nevelőanya, se nagyszülő, se tanár nem csapta még őt oltalmazó szárnyai alá.
Mondjuk azt kétlem, hogy tudatos gyermektelenként én lennék számára az etalon, de mindig mély szomorúsággal tölt el, amikor kallódó gyerekeket látok, így ha épp barátkozni szeretne, miért ne mutathatnék neki (szerintem) jó példát. A mezőre invitáltam a szokásos gyógyfűszedésemre, és azonnal eldobva kapát-kaszát, jött velem.
Épp virágzott az orbáncfű, a tejoltó meg a közönséges galaj, a lómenta, a mezei kakukkfű, hegyesedtek a párlófű dárdák, ég felé indult a fekete üröm, felmagzott a csalán, szóval volt dolog kinn.
Világéletemben szerettem a természetben matatni, nézni a kis bogárkákat naphosszat, csodálni a virágokat, patkánykoponyát kifőzni az unokatesómmal a szüleink végtelen örömére. Később pedig, amikor magával rántott a farmakobotanika, már más szemszögből is magaménak éreztem a természet lágy, törékeny egyensúlyát.
Minden kibontakozás egy multiverzális csoda, kicsiben az életünk, magában foglalva a születés és elmúlás bibéit az élet örök körforgásának szirmaival övezve, és akkor ebből egy mező egyszerre nyúl a Nap után, köszönve minden arrajárónak. Ilyenkor talál haza az ember.
A gyűjtéshez végtelen alázatra és finomságra van szükség, a nehézkes, maszkulin dromedárságom finomítója minden fűszál, amelyek közt nem is lehet, csak tai chi mozdulatokkal közlekedni.
Az már biztos, hogy az én őseim gyűjtögető kis rágcsálók voltak, mert imádom magam körbevenni a természet megkövült vagy elszáradt csodáival, és az éltető adományaiból szeretem fenntartani magam és a környezetem. Társnövény ültetés, a kert finomhangolása a békén hagyás és gondozás egyensúlyának fenntartásával – ez ugyanerről szól.
Ebbe a szentélybe vittem be egy nógrádi tinédzser leányt, akinek ezt soha senki nem mutatta meg.
Kis lépésekben kell haladnunk, mert már egy laza óra után az anyukájává akart fogadni, pedig a világon semmi nem ment át abból, amit pedagógiai célzattal próbáltam előadni a nagy egészről.
Mondjuk, hogy csak annyit szedünk, amennyire szükségünk van, az “ez mi” megválaszolásához nem kell gyökerestül kitépni a növényt, elég, ha megvárja, míg odaérek.
A természet szerintem egészében szép. Ő kivenné a képletből a bogarakat, mert amit tud, azt amúgy is megöl, függetlenül attól, hogy az állat bármiben is zavarta volna. Csak hát bogár. Azt ölni kell, tanulta meg az őket körülvevő felnőttektől.
A gyógyfűszedés sok kamasznak uncsi. Ehhez türelem kell, fókusz, meg hát én sem örülnék egy farkaspóknak az arcomba, szóval ügyesen kell csinálni. Vannak ijesztő gödrök, lépten-nyomon lótrágya, legyek, közben tűz a Nap még akkor is, ha a nagyon menő gúnyáimból kaphatott egyet kölcsibe, meg amúgy is – a virágszedés magányos dolog.
Ő pedig társaságra vágyott, nem tanításra. Ez meg volt az én tanításom.
Szóval viszonylag hamar végeztünk. A szárításhoz való előkészítés során kiderült, hogy különösebben nem is érdeklik a gyógyfüvek, a 30 másodperccel korábban megnevezett cickafark neve sem maradt meg. De a kötözgetésben, a kreatívkodásban, a vagdosásban, az ide-oda rakásban már megkezdődött a kinyílás, megtaláltuk a közös pontot.
Aztán persze amikor teát csináltam, az már mindjárt más megvilágításba helyezte a növényeket, mert kamilla teát kapott már, és azt szereti.
A gondoskodásfaktort kimaxoltuk, és egy kicsit mindenki boldog volt ebben a közösen teremtett térben. Mert hiába van meg a közege, valahogy mindenkivel elmennek egymás mellett.
A falu kémhálózata persze már akkor terítette az információt, amikor térdig kóróban róttuk a dombokat, és a “füvesasszonynak neveli a Jóska gyerekét” után másnap már a gyémántgyűrűt keresték artritiszes ujjaim egyikén, amit biztos a Jóskától kaptam. Egyelőre én ennyit látok a szerelmi életemből a falu szűrőjén át, de ki tudja, lehet, már az udvarok egybenyitását tervezzük, vagy a közös gyerekeket várjuk.
Remélem, időben megtudom a fejleményeket.
Lehet, hogy apró lépésnek tűnik, de szerintem hatalmas ugrás, hogy azóta anyapótlék mentesség nélkül kaptam már a mezőről csokrot a kislánytól. Szép sárgát, néhány mézontófűvel. Mert tudja, hogy szeretem a …valamilyen galajt, meg a finom, természetes illatokat. Meg ezt szedtük a közös kis kosarunkba.
(folytatjuk!)
nyitókép: Freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
