A falu nem mindig a kedves arcát mutatja – főleg, ha az ember nem illeszkedik bele maradéktalanul a helyi szokásrendbe. Néha egy-egy bunkó megjegyzés jobban üt, mint a szöget el nem találó kalapács. Mégis, a mindennapok küzdelmeiben ott rejlik a növekedés lehetősége – ahogy a megmetszett csipkebokor is végül virágba borul.
Az anyatejjel magamba szívott mantrám felülírásán olyan mindennapos munka dolgozni, mint a palántagondozás. Amikor a ciklusom nem 120%-os teljesítési szakaszában leledzem, és mondjuk beüt egymás után három visszautasítás vagy határátlépés, akkor a lejtőn is nagyobb a svung.
Az önbecsülés hiánya pedig messzire visz – ezt sajnos sokan tudjuk.
Jövök-megyek, teszem a dolgom a ház körül, amennyire tudom, és amennyire szeretném, hiszen ezért tértem vissza néhány év város után a természet közelébe. Egyszemélyes háztartással mindez nem mindig megy szexi tempóban, de szerencsére egyre jobb vagyok a türelem gyakorlásában.
Aztán jön egy Kati néni, tipikusan rosszkor, rossz helyen szúr oda egy vélhetőleg bátorításnak vagy együttérzésnek szánt „ennek a lánynak semmi nem sikerül” mondattal, miután tollnyomok nélkül megfosztott hőn szeretett kacsáimtól a rókakirály.
Merem remélni, hogy legalábbis ő volt – bár a falu egy része a vasárnapi misére menet a szomszéd falu feltételezett drogfüggő tolvajait sejti a kacsaszöktetés mögött.
A biztonság kedvéért már kamerával megfigyelt területen élek.
Miközben felháborít, hogy ilyen rettegéssel teli világban kell élnem, és még nekem kell kamerába invesztálnom, technofóbként egy újabb applikációval szórakozom, kicsit megnyugtató a rókára gondolni. Amikor erdőben laktam, sem zavartak a ravaszdiak, ha pedig most is ők látogattak meg, hát jó étvágyat, én meg jobban összefúrom a kifutóm, ahonnan eltűntek a tollasok. Aztán várjuk a következő ligát – az élet ilyen.
„Ennek a lánynak semmi nem sikerül” – csapta össze a kezét az öregasszony.
– Naaa, én igazán igyekszem! – csattantam fel szemtelenül, majd sorolni kezdtem, mennyi mindent csinálok meg egy nap: nem mindfulness meditációval, hanem láthatatlan munkával indul minden reggel, gondozom, amit lehet, vezetem az életet, utat mutatok másoknak, segítek, ahol tudok, és az eltervezéstől a kivitelezésen át a kikarózásig megcsináltam domboldalba az első mélymulcsom, satöbbi.
Egyébként meg: miért kéne bizonygatnom bármit is a kedves szóért? Miért nem megy ez magától?
Azóta már cseréltünk sütit és palacsintát. Kati néni megtanulta, hogy a kerítésemen belül csak egy ember tépkedheti a levendulák közül a tarackot, és én is tudom, hogy belőle sokszor csak a régi minták beszélnek. Ő maga egy tünemény kis csillagfény, szeretjük egymást tovább.
Aztán jön a másik szomszéd – a helyi menő csávó –, aki egy üveg bor kíséretében üti le az akácoszlopaim kerítésnek, és amikor megkérdezem tőle, hogy „Gyula, áttalicskáznám tőled a birkatrágyát, mit szólsz?”, így válaszol: „Ezek a városiak azt gondolják, hogy bármit megtehetnek, de az úgysem úgy lesz, és nem fog sikerülni, amit akarsz.”
Egyrészt: még ha gyémánt félkrajcár nélkül is, de azóta sikerült más trágyájából kertet varázsolnom. Másrészt: gondolja bárki, hogy ezek a degradáló mondatok segítenek? A kommentszekciókban már megszoktuk az emancipuncizós fröcsögéseket, de
kisközösségben tényleg mi szükség van egymás gáncsolására? Egyik kezünkkel adunk akácoszlopot, a másikkal elveszünk önbecsülést… Tűnhet ez egálnak, de ez nincs rendjén.
Puffogok magamban ezen, majd néhány héttel később jön egy pályázati visszautasítás, ami már pirosra festi az érzékenységi lakmuszomat. Bele is csúszom a „semmire nem vagyok jó” öngerjesztő spiráljába.
Szerencsére van mögöttem néhány kör önismereti munka, és falun nincs is idő túl sokáig túlgondolni a dolgokat – megy az ember a dolgára. Aztán vagy lefojtja a problémáit kocsmai szerhasználattal, vagy – hozzám hasonlóan – kimegy a kertbe. Nem a kedves és segítőkész, ám néha rosszindulatú emberekkel beszélget, hanem megfigyeli a természetet.
Amikor ideköltöztem, két virág volt az egyik gigászi csipkebokron. Ősszel kicsaptam a száraz részeit, és most szebb, mint valaha – pompás virágok illatoznak rajta. Ehhez persze kellett az eső, a napsugár, meg milliónyi együttállás, de az én kezem is benne van, és ezt jó látni. Nyújtózik a levendula (csóri tarackkal ellentétben), és még ha a földben fagyoskodik is a májusi hidegbe vetett uborkamag, a tavaly ki nem kelt máriatövismagok idén megindultak. Lesz, mi tisztítsa a májat – meg a haragot, heherészem magamban.
A már említett türelem tényleg a lélek mosolyát teremti meg. Lehet, hogy nem úgy éljük az életünket, ahogy más szerint elvárt lenne – és épp ez a tanítás. Hogy észrevegyük: a saját utunk sose lesz olyan, mint a másé, és nem is kell olyannak lennie. Attól még lehet teremtő, szép, és valaki számára kedves.
Szeretem a nyolc centis füvemet a négy helyett. Szeretem a pitypangos, szalmás-birkatrágyás domboldalam, mert tudom, hogy a magam módján élhetőbbé teszem a világ egy piciny pontját, és nem rombolok.
Még a rókát is szeretem, mert ő nem ártani jött a kerítésemen belülre, hanem jól lakni. Aki viszont ártani jönne – annak a mi dolgunk megmutatni a kerítésünket.
Lehet, hogy néha szomszédok és visszajelzések nélkül kilátástalannak és csődnek érezzük a káosszal tarkított életünket, de ennek a káosznak is helye van az élet rendjében. Az élet akkor is produkál virágzást, amikor a problémákra helyezzük a fókuszt. Ilyenkor érdemes kimennie mindenkinek a csipkebokraihoz, és ezt a figyelmet visszahelyezni a lényegre.
Fotó: freepik.com
Független magazinként nem áll mögöttünk egy nagy támogató sem. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
