Ki ne szeretne szép, zöldellő, madárdalos kertben élni? Idilli kép, igaz? Aztán kiderül, hogy a magok néha nem kelnek ki, a madarak pedig nem tartják tiszteletben a pihenőidőnket. Raffer Gabi újabb kihívásokkal találta magát szembe vidéken újrakezdő vidékiként.
A siker vagy a sikertelenség nem mindig rajtunk múlik és ezért nem is csüggedek. Hiába fürkésztem a veteményest, várva, hogy lássam megemelkedni a földet az elvetett vetőmagjaim felett, nem hajtottak ki. Volt, amit kétszer is elvetettem, és még úgy sem – előfordul. Kihajtott helyette a fűszernövényekkel beültetett ágyásomban a zöldtrágyának beforgatott konyhai hulladékom, a kelbimbó. A rózsaszín tulipánhagymaként elültetett virágaim egy része pedig sárgán virágzott, de az illata kárpótolt a vágyott szín elmaradásáért.
Méreteinek játékosságát, kiegészítette a színek kavalkádja is. Arasznyi sötétlila, már-már feketébe hajló, és combközépig érő vörösessárga. Vágytam rá, hogy megkóstoljam, pedig tudom, zöldborsó íze van. Végül inkább hagytam és naphosszat csodáltam, milyen erősen kapaszkodnak a lágy szirmok az időnként viharos szélben. A napsütésben tenyérnyire tárták a kelyheiket, a naplementével becsukódtak, egészen máig. Ma már nem volt erejük újra bezáródni, és a következő napokban már biztosan el is hullajtják a szirmaikat. A májusi eső, amiről mindenki tudja, hogy aranyat ér, a zöld számtalan árnyalatát hozta a kertbe. A színek mellett élettel is megtöltötte ezt az 1000 négyzetméternyi flórát és faunát.
Azt mondják, vigyázz mit kívánsz, mert megkapod. Jól kell kívánni! Nem elég azt mondani, hogy szeretném, ha madárcsicsergés venne körül. Azt is meg kell határozni, mikor. Madárcsicsergés napközben – valahogy így –, különben úgy jársz, ahogy mi.
Nemrégiben ugyanis pacsirta költözött a kertünkbe. A lányaim szerint sosem alszik. Felül a pergola tetejére a lányok szobájának ablakával egy magasságban és énekel. Két nap pacsirta szerenád után karikás szemmel ált elém a nagylányom. – Megnéztem mennyi az eszmei értéke – mondta. Rá két napra a szomszédunk is csatlakozott hozzá, megbeszéltük, hogy még két nap és összeadjuk az árát. Persze csak vicceltünk! Igazából próbáltunk nagyon is pozitívan állni a dologhoz. Hiszen kinek van manapság saját pacsirtája?! Ráadásul még cinkéje is! Mert nekünk bizony az is van!
Pár hete fura érzésem támadt, miközben elmentem a hálószoba hatalmas, üvegezett terasz ajtaja előtt. Mintha a perifériás látóteremben olyan helyen látnék mozgást, ahol ez idáig nem. Mintha valaki kinézett volna egy odú kicsiny nyílásán. Biztos csak érzéki csalódás, gondoltam, de azért csak nem hagyott nyugodni. Napközben többször oda pillantottam, és az illatos lonc indáin egy széncinkét láttam hintázni. Kezdett gyanússá válni a látvány és egy keddi napon azon kaptam magam, hogy létrán állva kukucskálok befelé.
Fiókák! Fiókák! Éppen csak nem ugrottam le örömömben a létra tetejéről.
Napokkal később már a hangjukat is lehetett hallani, miközben ebédidő lévén nagy jövés-menéssel felváltva bújtak be az odúba a büszke szülők. Mára már megtollasodtak a kicsik, és talán ha elcsendesedik az eső kirepülnek az odú biztonságából. Nevettek a kollégáim, mikor mondtam, hogy ezekre a napokra szabadságot fogok kivenni, mégiscsak az első madárkák, akik nálunk nevelkednek. Aztán mit hoz az élet, szabad napjaimat tölthetem idehaza és izgulhatok naphosszat, hogy sikeres legyen az első repülés.
Fotók: A szerző felvételei.
Hasonló inspiráló történetekről ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
