Gyerekként a lakótelepi betonrengeteg felér egy vidámparkkal, egy csengetésnyire vannak a barátok, a játszóterek és kis zugok a házak között millió lehetőséget rejtenek a kicsiknek a szabad játékra, a felnőttek olykor mégis kiragadják őket ebből a mesevilágból, hogy a család kertes házba költözhessen. Engem is kiragadtak. Aztán megfogadtam valamit. Aminek néhány év után lejárt a szavatossága.
Miért mániája a felnőtteknek, hogy a gyereket kertes házban kell nevelni? – tettem fel magamnak a kérdést 12 éves koromban, amikor vészesen közeledett a költözésünk időpontja, és ez azt jelentette, hogy el kellett búcsúznom a lakóteleptől, amit imádtam, hiszen a barátaim egy karnyújtásnyira voltak tőlem.
Cseppet sem zavart, hogy 55 négyzetméteren osztozunk négyen, nekem az a betonból kiöntött kislakás maga volt a paradicsom.
A 80-as és 90-es években voltam gyerek, ami egy sokkal szabadabb életet jelentett, mint amilyen a mai gyerekeké, akik csak szülői időpontegyeztetéssel járnak át egymáshoz játszani, és a legtöbb anyuka külön bevásárlással készül a jól megszervezett kispajtási látogatásra. (Igen, én is ezt csinálom a kisfiammal és a kislányommal, pedig ők is bírnák a spontán ötleteket.)
Mi csak becsengettünk egymáshoz és irány a játszótér, amiből a lakótelepen három is volt, vagy a focipálya, ami inkább a kamaszok törzshelyének számított.
Nem volt még mobiltelefon, csak megígértük a szüleinknek, hogy időre hazamegyünk, akik közben nyugodtan tudták csinálni a saját dolgukat. Igaz, ez az „ellenőrizhetetlenség” veszélyeket is rejtett magában.
A bátyám 6, én pedig 3 éves voltam, amikor leengedtek minket a kis barátainkkal játszani a pár lépésnyire fekvő játszótérre. Nyár volt, a fű száraz, a napsütés pedig erős, de ezt két 6 éves fiú nem gondolja végig, amikor elkezd kisebb tüzeket gyújtani, amolyan fizikai kísérletképp, hogy megnézze, milyen szépen lobog az apró láng. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a gyertyalángszerű tűz fellobbanjon, továbbterjedjen a száraz füvön és egyenesen meginduljon a gázközpont felé, ami a játszótér tőszomszédságában helyezkedett el.
Azóta sem láttam szülőket olyan gyorsan futni vízzel teli vödörrel a kezükben, hogy megakadályozzák a lakótelep felrobbanását.
Hogy hogyan került gyufa a bátyámhoz és a barátjához, az a mai napig rejtély, és bár az ijedtség leírhatatlan mértékű volt abban a pillanatban, ebből lett a legtöbbet elmesélt gyerekkori „csínytevős” sztori.
Hát miért is akartam volna elköltözni a lakótelepről, ami ilyen izgalmakat rejtett magában?
A két legjobb barátnőm közül az egyik a szomszéd lakásban lakott, a másik a szomszéd lépcsőházban. Az ablakon kihajolva beszélgettünk, ha épp nem engedtek el minket otthonról, tollasütőre fektetve adogattunk át egymásnak játékokat és leveleket. Csodálatos volt. (Úristen én hogy ordítanék, ha meglátnám, hogy az én gyerekeim hajolgatnak ki a második emeletről!)
De ennek a korszaknak vége lett, amikor a székesfehérvári panellakást hátrahagyva egy kis zsákfaluba költöztünk, mert apukám villanyszerelés közben beleszeretett a Velencei-hegység látképébe, és a semmihez sem fogható nyugalomba. (Amit ebben az időszakban én kevésbé értékeltem, mint a szüleim, és alig vártam, hogy csak pár órára visszamenjünk a lakótelepre, ahol a kislakásunk édesapám vállalkozásának irodájaként üzemelt még néhány évig.)
Akkoriban Börgöndpuszta, ahol a családi házunk épült, alig pár utcából állt csak, igaz, még ma sem egy metropolisz, de jóval több lakosa van, mint 1994-ben volt.
Az apukám még saját kezével és a szomszédok, rokonok bevonásával építette fel az új otthonunkat. Még mindig előttem van, ahogy az anyukám is bekapcsolódik a munkálatokba és egy összehajtott villanyvezeték segítségével fugázza a csempét a fürdőszobában.
A ház hatalmas volt, a kertje még nagyobb, és lett saját szobám, amit nagyon élveztem. Csak egyvalami hiányzott, a barátaim.
De ők nagyon. Megfogadtam, ha egyszer felnőtt leszek, városba költözök, ahol ugyanúgy zajlik az élet, mint a lakótelepen.
Főiskolásként pedig beleszerettem Budapestbe.
A nyári gyakorlatok idején felköltöztem pár hétre albérletbe, számomra az volt maga a nagybetűs szabadság, és úgy szippantottam be a szmogos levegőjét, mintha hegyvidéki lenne. A tanulmányaim négy éve alatt a szüleim is hozzászoktak a gondolathoz, hogy ott akarok élni, így diploma után egy évvel összecsomagoltam, és felköltöztem a fővárosba, a Nyugati pályaudvar közelébe, ami szöges ellentéte volt a korábbi lakóhelyemnek, de ezt egy kicsit sem bántam, mert nagyon vágytam a nagyvárosi ingerekre.
Friss diplomáimmal a zsebemben itt vágtam bele a nagybetűs életbe, lettem főiskolás hallgatóból dolgozó nő. Imádtam mindent Budapestben, a nyüzsgést, a millió lehetőséget, a társasági életet, még a zajokat is, amik éjszaka sem hallgattak el teljesen.
Azt gondoltam, innen többet soha nem megyek el, de a sohából 8 év után mégis lett.
Amikor megszületett a kisfiam, a nagyvárosi szabadságból már keveset láttam: minden üzlet szűk volt, a bejáratok előtti lépcsőkre való fellépés hegymászásnak tűnt a babakocsival.
Ha zöldet akartunk látni, minimum 20 perc-fél óra séta várt ránk pöfögő autók mellett, piros lámpákkal, gyalogos átkelőhelyekkel tarkítva, a babát viszont naponta legalább kétszer ki kellett vinni a friss levegőre.
Túlaggódó szülők voltunk, és amikor a gyerekorvos kijött a kisfiunkhoz, a férjem megkérdezte:
mit csináljunk, hogy a babánk ne lélegezze be ezt a szmogos levegőt?
Az orvos értetlenül nézett ránk, és azt mondta: – Vigyék ki kétszer egy nap sétálni, hiszen itt fog felnőni. Hozzá kell szoknia. De akkor mi már tudtuk, hogy nem így lesz, és a tervezett kistestvért nem a nagyvárosi lakásba akarjuk hazavinni a születése után.
Ekkor döntöttük el, hogy ismét irány a vidék, de ezúttal a Velencei-tó környékét céloztuk meg, ami nagyjából félúton fekszik Székesfehérvár és Budapest között, így mindkét nagyszülő páros egyenlő távolságba kerül tőlünk, és a fővárosi munkahely is megközelíthető marad.
Már nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért kell a gyereket kertes házban nevelni, mert belülről feszített az az érzés, hogy szükségünk van a természet közelségére, hogy legyen egy udvar, ahová bármikor kimehet a kisfiam anélkül, hogy félórás rákészülést, és még legalább ennyi gyaloglást igényelne a levegőzés.
Ezen kívül pedig nekem is szükségem volt a feltöltődésre, a balatoni nyaralások alatt pedig rájöttem, hogy számomra a víz közelsége a legjobb gyógyír.
Nem kell, hogy megmártózzak benne, elég, ha csak ott van mellettem. Azóta is ez az egyik legjobb énidős programom:
kimegyek a partra, van egy kedvenc szakaszom a tónál egy mólóval, ahol rögzített, fából készült nyugágyon pihenve szívhatom magamba a víz és a levegő energiáit, ami kitisztítja a gondolataimat.
Idén már 10 éve, hogy a Velencei-tónál lakunk, a kislányom 2 és fél évvel a fiam után ide született.
Minden fontos helyszín gyalogtávra van tőlünk,
az óvoda az utcánkban, az iskola pedig 700 méterre van a házunktól, ahová hamarosan szülői kíséret nélkül, gyalog is át tudnak sétálni.
(Majd ha elengedem az aggodalmaimat, hiszen micsoda felelőtlenség lenne kiengedni egy 11 és egy 8 éves gyereket, hogy felnőtt nélkül menjenek végig a védett hársfasoron az iskoláig!?)
Persze sokáig hiányzott Budapest, át kellett állni a csendesebb életmódra, de ma már nem tudnám elképzelni, hogy itthagyjam a környéket és ne tudjak bármikor kisétálni a kedvenc partomra.
A munka vagy a kikapcsolódás miatt még mindig az életünk része a főváros, de amilyen jó időnként felmenni és megérezni újra a lüktetését, éppen olyan jó hazajönni és meglátni az északi part fényeit a világító Bence-hegyi kilátóval, amit visszatükröz a víz.
Fotók: Szeifert-László Mónika
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
