Vizler-Nyirádi Luca negyvenévesen írta meg első regényét, mely témájának egy igaz történetet választott, egy, a saját családjában megesett tragédiát. A regényírás végül egyfajta traumafeldolgozás lett a számára, és mint kiderült, az olvasóknak is az lehet.
– Újságíró vagy. Hogy kezdtél regényírásba?
– Alapvetően mindig is író akartam lenni. Már kilenc éves koromban írtam egy nagyszerű, bár a mai napig befejezetlen horror regényt, és minden családi utazásunkról hajónaplót írtam, ahol én voltam Patkány Attila Sándor, a hajóskapitány. De a szüleim azt hitték, az írás csak egy gyerekkori hóbort, így egy idő után igyekeztek valami „normális munka” felé terelni.
Végül szociológusként végeztem az egyetemen és egy ideig HR területen dolgoztam, de akkor is próbáltam visszakanyarodni az íráshoz. Elkezdtem újságoknak írni, ahol egyik munka hozta a másikat. Azt a bakancslistás tételt, hogy egyszer ott lesz a regényem a könyvesboltok polcain, sosem engedtem el, de sokáig nem is tettem érte semmit.
– Mi változott?
– A COVID alatt kevesebb lett a munkám, kicsit meg is csömörlöttem, hiszen tizenéve nagyjából ugyanazt csináltam. Akartam valami újat, de nem találtam semmit, ami érdekel. Aztán egyszer, amikor édesapámmal beszélgettem, valahogy szóba került a család és a felmenők. Korábban is mesélte, hogy a dédim New York-ban született 1900-ban, de valahogy sosem jutott el a tudatomig, hogy ez különleges dolog.
Apukám akkor azt is elmesélte, hogy a dédi férje sajnos belekeveredett valami gyilkossági ügybe. Ez már megütötte a fülem, főleg az, hogy apukám hozzátette: „Na, ezt kellene megírnod egy regényben!” Szerintem ő viccelt, bennem viszont elkezdett motoszkálni valami.
– Azonnal bele is kezdtél a könyv megírásába?
– Nem, először nem is a regényírás volt benne a fontos. Kutatásba kezdtem, ami közel két évig tartott. Levéltárakba, könyvtárakba jártam, az összes digitális adatbázist végig böngésztem. Felrajzoltam a családfámat, minden egyes apró részletet feljegyeztem, minden fotót és dokumentumot lementettem.
Úgy derült ki szépen lassan, hogy
a dédnagyapám az 1920-as években egy országos botrány egyik főszereplőjévé vált azzal, hogy meggyilkolta a saját apósát, ráadásul egy kellemesen elköltött vasárnapi ebéd alatt.
– Milyen érzés volt szembesülni ezzel?
– Egyszerre volt megrázó és nagyon izgalmas. Amikor egy online adatbázisba beírtam a dédnagyapám nevét, és több mint száz újságcikket dobott ki a rendszer, részletesen taglalva azt, amit elkövetett, a bírósági tárgyalását, a találgatásokat, hogy mi történhetett, miért tehette.
Az megdöbbentő volt. Főleg úgy, hogy én ismertem a dédnagymamámat, azt a törékeny nőt, aki akkor szintén az újságok címlapjain szerepelt, mint lehetséges bűnrészes.
– Sosem beszéltél erről a dédnagymamáddal?
– Sajnos soha. Mint számomra kiderült, ő ezt mindent átjáró szégyenként őrizte magában élete végéig. Érthető módon nagyon mélyre temette magában, sosem beszélt senkivel erről, sőt, minden ezzel kapcsolatos iratot elégetett. Én is éltem a magam felhőtlen kamasz, fiatal életét, így amíg élt, akárhányszor találkoztunk, mindössze pár szót beszélgettünk egymással, a jól megszokott, felszínes formulákban. Utólag már nagyon bánom, annyi kérdésem lenne hozzá, és annyira máshogy néznék rá.
– Hogyan?
– Mint akinek volt élete előttem is. Elképzelni őt és megformázni a regény lapjain, mint fiatal édesanyát, akit olyan tragédia ér, hogy a férje meggyilkolja az apját, az egy dolog. De az, hogy ő ott volt hús-vér emberként mellettem, az emlékeivel, mindezt átélve és átérezve, az egy másik.
Ő maga is elmondhatta volna, hogy mit érzett, min ment keresztül, talán neki is egy fajta feloldozás lett volna, de nem tette. Szerintem hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy szüleink, nagyszüleink éltek és átéltek dolgokat már a mi születésünk előtt is, és ebben valószínűleg ők is hibásak: mi nem tudjuk, mit kellene kérdeznünk, hiszen ők hallgatnak, nem mesélnek.
Azt hiszik, hogy ha eltemetik magukban a múltjukat, a nehézségeiket, az megoldás a helyzetre.
– Te másképp érzed ezt?
– Abszolút. Úgy gondolom, amit erősségünknek gondolunk, valójában az tesz bennünket gyengévé. Amikor a traumáinkat egészen mélyre temetjük magunkban, és azt az utat választjuk, hogy nem beszélünk róla, mert azt hisszük, az megvéd bennünket, az tesz erőssé, ha nem mutatjuk ki a fájdalmunkat, a szomorúságot, nem éljük meg a gyászt, nem osztjuk meg senkivel a „gyengeségünket”, azzal valójában csak falakat húzunk magunk köré.
A titkok őrizgetése csak megakadályoz bennünket abban, hogy igazán kapcsolódjunk a szeretteinkhez.
– Te ezt hogy élted meg a saját családi traumátok kapcsán?
– Dédnagymamám, nagymamám is nagyon zárkózottak voltak, nem tudtam velük mély érzelmi kapcsolatot kialakítani. Gondoskodó, szerető szülők, nagyszülők voltak, de a legmélyebb érzéseikbe senkinek nem engedtek bebocsátást. Édesapámmal kapcsolatban is hasonlót éreztem: nem azt, hogy ne szeretne, hanem azt, hogy az érzelmeket inkább ne mutassuk ki
Ő is ezt a mintát tanulta az édesanyjától és a nagymamájától. Szerencsére édesapámmal nagyon sokat puhult a helyzet azzal, hogy elkezdtünk erről a családi tragédiáról beszélgetni, és ahogy minden apró részlet kezdett kiderülni, úgy tudtunk közösen dolgozni azon, hogy ez a történet felkerüljön a megfelelő polcra a lelkünkben. Hiszen úgy tudod magad meghatározni, ha érted, hogy a szüleid, nagyszüleid hogy nevelkedtek. – mutat rá Luca.
– Miért nem volt ez elég? Miért lett belőle regény?
– Annyira sok részletét tudtam meg a történteknek, olyan közel kezdtem érezni magamhoz az érintetetteket, akik egyben a rokonaim, felmenőim is voltak, hogy a történet megírása akkor már nem volt kérdés.
Most éreztem először, hogy olyan témát találtam, ami méltó az első regényemhez, szeretem annyira, hogy kihozzam magamból azt, ami gyerekkoromtól kezdve ott szunnyadt.
Az írás egyfajta terápia is volt: azzal, hogy kikutattam az eset részleteit, megértettem, hogy mi miért történt úgy, ahogy, azzal én is gyógyultam.
Talán pont azért kaptam én az élettől azt a feladatot, hogy megértsem és kimondjam a családomat érintő tragédiát, mert én már eleve megszakítottam a családi mintát, amit titokban a trauma okozott.
– Mire gondolsz?
– Mindig is fekete bárány voltam a családban, és szülőként is ösztönösen máshogy működtem. Én nem titkolok semmit a gyerekeim előtt, nyíltan beszélek velük az addigi életemről, elmesélem, amiket én átéltem gyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként, amit érzek ‒ és nemcsak a vidám történeteket, de a borzalmasan rossz döntéseket, veszélyes helyzeteket és a rémes választásokat is.
Úgy gondolom, ők tudnak ebből tanulni, közénk pedig nem ékelődnek titkok, ami megakadályozza az érzelmi kapcsolódást. Nekem már nem szégyen, ami a családban történt. Nem az én terhem, én képes voltam letenni.
– A könyv hogyan segíthet másoknak?
– Egyrészt talán arra sarkallhat valakit, hogy beszélgessen többet gyermekeivel, unokáival, szüleivel, nagyszüleivel, osszák meg egymással mindazt, amit átéltek, amíg még nem késő. A 20. század mindenki számára viharos időszak volt, sok-sok borzalommal, minden családban vannak karmikus csomók, összefonódó sorsok és tragédiák okozta traumák, csak meg kell találni és meg kell érteni őket.
Úgy gondolom, a regény ereje abban rejlik, hogy hiába szól egy adott család történetéről, mégis hagyja az olvasót gondolkodni, érezni a saját sorsával, saját családjával és saját feladataival kapcsolatban. Nekem ez a legfontosabb íróként: hagyni az olvasót, hogy érezzen, amit neki kell éreznie.
– Te hogyan vélekedsz egyébként a gyilkosságról, amit a dédnagyapád elkövetett?
– Úgy gondolom, azzal, hogy magyarázatot találok egy ember rémes tettére, még nem mentem fel a felelősség súlya alól. De azzal, hogy megértem, milyen ember volt, min ment keresztül, és milyen út vezetett odáig, hogy a gyilkosságot látta egyetlen megoldásként, azzal az ő tettét és saját magamat is jobban meg tudom érteni. A regény írása közben még jobban megerősödött bennem az érzés, amit addig is gondoltam a világról: semmi sem fekete-fehér, még egy gyilkosság sem.
A családom a saját tragikus történetünk kapcsán szembesült örökölt sorsával, hogy a felmenők döntései, melyek mögött számtalan nagy szerelem, megvalósíthatatlan vágy és összetört álom áll, merre fordítják a többi családtag életét. A kérdés az volt, hogy fel tudja-e szabadítani egy erőszakos halál a családtagokat, vagy épp ellenkezőleg: örökös átkot hoz a későbbi generációk fejére. Én az előbbit választottam.
Fotók: Vizler-Nyirádi Luca
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
