Szerzőnk 44 éves, két gyermekét nevelő egyedülálló anya, nem mellékesen televíziós szakember és nyugalmi állapota érdekében Bars-facilitátor. Ez az ő története. Az ő történetük.
Éppen hétéves. És számomra a legnagyobb ajándék. Még akkor is, ha olyan, mint a kéretlen karácsonyi pulcsi vagy zokni. Egy tökéletesen becsomagolt váratlan megdöbbenés, amikor is a valóság mögé kell látni és felfedezni az őszinte szeretetet, ami benne van.
Egyetlen elvet tartok ezen az úton és Téged is erre hívlak: SZERESD JOBBAN! Akkor is, ha üvölt, ha rohama van, ha a szőnyeg szélére állít a társadalmi elvárás normarendszere, ami nem rájuk van szabva és akkor is, ha megvetően néznek rád a boltban, hogy milyen Anya az ilyen, aki még megnevelni se tudja… És még akkor is, amikor totál kivagy és egy pillanatra átsuhan az agyadon, hogy minek akartál gyereket. Mert ez pont annyira normális, mint minden más érzésed.
Ezt fogom jegyzeteimben bemutatni, mert abban hiszek, hogy nézőpontunk teremti a valóságot és nem a valóság a nézőpontunkat. Stratégiailag egy teljesen más szemüveget kell felvenned, ha a gyereked atipikus, eltérő fejlődésű, éretlen idegrendszerű, speciális nevelési igényű, neurodiverz.
Te, szülőként ugyanis nem leszel más ember, viszont megtudhatod, milyen ember vagy valójában.
Hullámvasút
Még csak 8:30 van, de már most úgy érzem magam, mint egy diliházban. Mára jutott ismét egy hardcore nap, gyorsan konstatálom, hogy ma nem a mennybe megyünk… csodás. A személyiségem az utóbbi időben még inkább rezilienssé vált, ami annyit tesz, hogy töredék másodpercek alatt alakul rugalmasan az adott helyzethez és annak kezeléséhez. Kifejlesztettem magam, ha úgy tetszik, hiszen néha tényleg egy „időzített bombán ülök”.
Hosszú évek és vizsgálatok után lett diagnózis, pontosabban diagnózisok. Kezdtünk egy ADHD-val és ehhez csatlakozott az Asperger. Igazából minden nap egy kicsit arcul csap az élet. A lehetne normálisabb életünk, de a valóságban nincs.
Utólag persze összeáll minden puzzle darabka. Az, hogy kétéves koráig szopizott, nem másnak tudható be, mint a rugalmatlanságának. A szelektív evés azóta is megmaradt, nuggets krumplipürével, kedvenc tészta (Maggi magyaros) és halaskrém a basic menü.
Azt sem értettem sokáig, mi a nyavalyáért rohangál a boltban, hogy nem képes megérteni nyolcszázhatvanötödik magyarázatra, hogy nem szaladunk ki az úttestre és folytathatnám… Ránézésre a fiam nem autista, pont olyan, mint bármelyik másik hétéves. De a lényeg belül van és bár nem látszik, hát bizony hallatszik.
Dráma van. Egy órája üvölt, csapkod és hibáztat. Semmi nem segít. Ha megölelem az sem. Ha egyedül hagyom az sem. Információ nem megy be ilyenkor, igyekszem magamat tartani legalább egyensúlyban. Gyógyszert se adok neki, hétvégén soha. De ma hétköznap van. Munkaszüneti nap és nincs iskola. Egy nyomorult változó került a rendszerbe. Hiába beszéltük át előre, hiába készítettem fel rá, hiába tud minden információt, hiszen bejött mellé még egy: zárva vannak a könyvesboltok. És mivel tegnap elolvasta az Egy ropi naplója második részét, hogyan fogjuk ma megvenni a harmadikat???? Kattanás.
Most írjam ki a Facebook-ra, hogy kinél hever egy és rohanjak el érte? Ugyan hányszor oldottam már meg a drámát… de most nem akarom. Nincs kedvem.
Amikor megküzd magában az érzéseivel – ami egy meltdown esetén kb. egy óra, úgyis teljesen megnyugszik. És mehetünk bobozni. Az idegeim leharcolva, de a második menetet már én is élvezem.
A negyediknél aspikám bocsánatot kér mindenért. Hozzám bújik, ötvenszer elmondja, hogy mennyire szeret. Aztán bölcsen elemzi a helyzetet és a magyarországi munkaszüneti napok jogosultságát, valamint gazdaságra gyakorolt hatását. Kedélyesen elcsacsog a családi vállalkozást vezető pénztáros nővel, felhívja a figyelmét, hogy nagyon nem elegáns a kupleráj a bozótosban. Kényszeresen kimond bármit is…
A fülesét azért magán tartja. Azontúl, hogy a rengeteg ingert megszűri, biztonságot is ad. Majd észreveszi, hogy van minigolf, amit nyilván majd szuperül fog csinálni hétévesen, mindenfajta segítség elfogadása nélkül, ahogy a felnőttek… és ezennel elindulunk a dráma-járat következő menetén… ejtőernyő nélkül zuhanunk, de a Jóisten szeretettel csak megtart a tenyéren.
Instagram: @autiafiam
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
