Rémálom bevásárlás, örök optimizmus, meltdown, a társadalom közönye, plusz a felismerés, hogy ő bizony más. Hétköznapok egy nem hétköznapi fiúval: Auti a fiam, 2. rész.
Szerzőnk 44 éves, két gyermekét nevelő egyedülálló anya, nem mellékesen televíziós szakember és nyugalmi állapota érdekében Bars-facilitátor. Ez az ő története. Az ő történetük.
Nem vagyok normális!
Éppen előttünk két autó koccant. 3 másodpercen belül a fiam előre szól, hogy ez nem volt véletlen. Értetlenkedve kérdezek vissza, hogy miből gondolja ezt. Hát az egyik autó rendszáma (MBA) pont ugyanaz, mint a másik dobozos autó hátsó reklámfelirata (MBA). Apró betűkkel van rajta, nem szembetűnő és egyáltalán ki a nyavalyának tűnne ez fel három másodpercen belül, mint egy autistának.
Minden apró részletet észrevesz, vizuális elmebajnok, a memóriája is tűpontos, IQ-ja hatévesen már jócskán az átlagon felüli tartományban volt, mégis alapvető dolgok okoznak neki elképesztő nehézséget.
Ilyenek mint: felöltözni egyedül, fogat mosni, körmöt vágni, hajat mosni, hajat nyírni, orvoshoz menni, bevásárolni…
Egy nagyobb élelmiszerüzletben, ami az egykori lakásunknál volt, számtalanszor hajkurásztam a gyereket. ADHD és autizmus tudatlan voltam még és egyszerűen nem bírtam megérteni, hogy ami ment a nagyobb tesójával, az vele miért nem. Ámulattal néztem a tipikus gyerekes szülőket, idillinek tűnt szememben az összes, én pedig olyan magányosan éreztem magam.
Azt viszont ma már tudom, hogy az én fiam számára egy bolt maga a megtestesült kalandpálya. Sok az inger, minden színes, tele vannak a polcok mindennel, zene is szól, kamerák is figyelnek, sőt: biztonsági őr.
Édes Jó Istenem, hogy én hányszor kaptam megvető pillantásokat… Azóta már feldolgoztam, megtanultam, beismertem és elfogadtam, hogy a fiam autista.
Mondjuk nagyjából senkit nem érdekel kis országunkban ez a tény, kivéve ha sorstárs az illető szülő.
De hát ilyen ez a speckó gyerek szindróma, amíg az ország valamely vezetője vagy közvetlen rokona nem lesz érintett, addig tudatlanok maradunk neurodiverzitás terén.
Lényeg a lényeg, egy idő után leszoktam arról, hogy vele együtt vásároljak be. Persze örök optimistaként mindig azt hiszem, hogy érdemes újra nekiveselkednünk. Több-kevesebb sikerrel. Néha egészen jól működik, néha hangosan megkérdezi a kettes kasszást (aki éppen zár a hangosbemondó szerint), hogy kakilni kell-e vagy csak pisilni.
Biztos én vagyok durván mazochista, de én ezzel a gyerekkel azért megyek ám mindenhova. Az Állatkertben is sikerült legutóbb 39 percet töltenünk. A parkolóhely keresés több idő volt.
A meltdown szép lassan gyűrűzött fölöttünk onnantól kezdve, hogy beléptünk a kapun, hiszen rengetegen voltak. Majd nem tehette fel a kérdéseit a pingvin gondozónak. A fagyisnál nem volt vanília. És a játszón nem talált pajtást.
Itt volt a pont, amikor mesteri ügyeskedéssel kifelé tereltem, épp időben. Megúsztuk. Ilyen érzés lehet olimpiai aranyat nyerni.
Két út van most éppen előttem: vagy könnyebb lesz, vagy éppen nehezebb.
A fiam ugyanis – egy hónapja múlt hétéves – rájött, hogy más. Egészen eddig talán pont az adta a nehézségeket, hogy olyan akart lenni, mint a többiek.
„Én autista vagyok, Anyu?” – kérdezte két napja elalvásnál. „Ezért nem tudnak kezelni a tanárok? Ezért kell másik iskolába mennem? Ezért nincs barátom? Tényleg mindenkit idegesítek? Én hülye vagyok?”
Tony Attwood-tól tudom, hogy a 7-8 év az a korszak, amikor rájönnek az aspik, hogy máshogy működnek. Ha úgy érzed, hogy érintett lehet a gyereked, akkor ezt az egy videót érdemes megnézned:
Úgyhogy elindultunk az önmagára ébredés útján, sejtem, hogy ez se lesz sétagalopp. Ahogy az sem, hogy egészen másként kell neki elmagyarázni alapvető dolgokat.
Éppen autóban ültünk – ott egyébként roppant jókat tudunk dumálni – amikor kiselőadást tartottam egy bizonyos dologról (bocs, de intim) és kicsúszott a számon, hogy „nem hiszem el, hogy hatvanötödjére próbálom normálisan elmagyarázni, drága Fiam és nem érted meg”, amikor megszólalt: „De hát én nem vagyok normális!” Ott a pont.
Egyébként soha nem győzöd le szájkaratéban, mert durván látja az összes összefüggést, ráadásul az aspergeres emberek bal agyféltekéjének beszédért felelős területe nemcsak az autista, de a neurotipikus emberek agyi működésénél is fejlettebb. Az egyetlen választásod hát, hogy „nem normálisan” közelíted meg a dolgokat ebben a „nemnormális” életedben. Vagy minden ajándék, vagy semmi sem az – szoktam mondani.
Kiemelt kép: Adobe Stock
Instagram: @autiafiam
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
