Minden a tálalástól függ. Az én gyerekem például nem ügyeletbe járt nyáron, hanem óvoda-vendégségbe. Haza sem akart jönni! Ha azt mondtam volna neki, hogy az a távolabbi az ügyeletes óvoda és azért mégy oda, mert a te ovid bezárt, anyádnak pedig dolgoznia kell, biztos kevesebb lelkesedéssel indult volna útnak. De így! Készült rá, kíváncsi és izgatott volt, hiszen ő volt a vendég abban a másik oviban. Úgyhogy igen, én „bedobtam” ügyeletbe. És neki biztos jó volt!
Nem tagadom, kaptam a megvető, lenéző pillantásokat a többi anyától, hogy az én gyerekem egész nyáron ügyeletben van? Nem, nem egész nyáron, mert egy hetet nem járt, de a többit igen. És élvezte. Egyik este vacsoránál mondtam neki, hogy másnap elmegyünk egyet sétálni arra a környékre, ahol egy kis barátnője lakik, megnézzük az ő oviját. Körbejártuk, leskelődtünk a kerítésen, találgattuk, hogy vajon az öntözőrendszer működik-e akkor, amikor gyerekek vannak az udvaron, milyen gyors lehet a csúszda és melyik csoporthoz tartozhat a kisvonat. Hagytam ülepedni, majd másnap megkérdeztem, lenne-e kedve kipróbálni, hogy milyen az az ovi. Hát persze, hogy volt! A kisvonat nagy vonzerőt jelentett. Jófej anyaként intéztem neki ott egy hetet. Bajban lettem volna, ha azt mondja, hogy nem akar menni, de arra az esetre is volt egy „B” tervem.
Minden flottul ment, pénteken, amikor lejárt a vendéghét, haza se akart jönni, mert tényleg vendégként bántak vele, a szó szoros értelmében körberajongták az „idegen gyerekeket”. Így kapott még egy hetet az óvodavendégségből. És lám, túlélte, sőt, több lett általa. Én meg közben nyeltem a megjegyzéseket: „szegény gyerek, le van passzolva”, „nem igaz, hogy nem tudod megoldani, amikor mindenki más is meg tudja”, „biztos nem jó ez a gyereknek, csak összezavarodik”, „mi lesz, ha utálni fogja utána a saját oviját, majd győzd kezelni a hisztiket”, „nem kell így rángatni a gyereket”, „vannak jó bébiszitterek”. Sorra jöttek a magánéletünkben vájkáló tanácsok.
Velős választ adtam mindenkinek: mi a jobb a gyereknek, ha mellettem unatkozik otthon vagy a munkahelyen, mert nekem dolgoznom kell, vagy megismer új gyerekeket, megtanul alkalmazkodni másokhoz, és nagyokat játszik a saját korcsoportjával? Ekkor mindenki elhallgatott. Nem volt több kérdés.
De vajon miért érzi mindenki a saját ügyének a másik gyerekének az ügyeletét? Ennek a szónak egyébként is már évtizedek óta rossz csengése van. Miért nem lehet valahogy máshogy nevezni? Ovibulinak, óvodavendégségnek vagy épp ovitábornak? Miért pont ügyelet? Az ügyelet azt jelentené, hogy egész nap szabadon szedik szét a kölkök az intézményeket, az óvónők pedig csak nézik, ha nagyobb balhé van, akkor pedig meggondolják, hogy beavatkozzanak-e. De nem erről van szó. Foglalkoznak velük, vezetett játékok vannak. Erről csak az tud, aki „bedobta” már valaha ügyeletbe a gyereket. Semmi rossz nem történik ott vele.
Mégis mindenki lekezelően tekint a saját munkáját előtérbe helyező, a szünetet nem a társadalmi vagy a kisgyerekes lét elvárásainak megfelelően kezelő szülőre. Mintha olyan lenne ez az egész, hogy nekem nem a gyerekem a legfontosabb. Ezt éreztetik. Pedig ő az első. De munka mellett nem tudnék vele foglalkozni.
Úgyhogy ez az őszi szünet is így telik majd. Most a saját ovijában lesz az ügyelet, úgyhogy bajban voltam, de végül elneveztük „csoport-csereberés hétnek”. Már alig várja, hogy abban a teremben legyen, ahol ötször annyi kisautó van, mint a sajátjában. És rajong az ötletért, hogy tököt faragjon, ami itthon kivitelezhetetlen a pirinyó konyha miatt. Legbelül nyilván ő is tudja, hogy ez fura: nem a saját óvónő, nem az összes gyerek, nem a megszokott hely. Mégis más íze van számára, ha nem hangzik el az a bizonyos „ü” betűs szó.
Mehetett volna táborba is, hiszen a különböző szervezetek, fejlesztők, nyaraltatók – megérezve azt, hogy a szülők szabadsága igencsak leapadt a sok karantén miatt – az őszi szünetre is szerveztek táboroztatást.
Még sehol nem olvastam sem pszichológusi, sem pedagógusi írást arról, hogy ártalmas lenne egy gyereknek akár az ovis, akár az iskolai ügyelet. Sőt! Többen azt mondják, hogy rugalmassá, alkalmazkodóvá, megértővé és talpraesettebbé teszi a kicsiket egy-egy vendéghét. Mindent összevetve: a mások szemében megtört anyaságom teljes tudatában én bizony „bedobom” őt a tutiba. Azért néha elhozom majd ebéd után… legfeljebb dolgozom éjszaka.
Szülő szemmel – nem véve figyelembe mások véleményét – sem a legkellemesebb ügyeletbe hordani a gyereket. Küzdök a saját lelkiismeretemmel, hogy azt az időt, amit a többi gyerek a családjával tölt, azt én külön töltöm a gyerekemtől. Hiányzik. Látom, ahogy a többiek falevelet gyűjtenek a szünetben, mennek a nagyihoz, wellnessben pihennek, mi pedig már szürkületben botorkálunk haza, nem is vesszük észre a szép színeket, játszani is alig marad időnk. Csak az a rengeteg élmény vigasztal, amivel a kicsi lelke gazdagodik: új barátok, új illatok, új játékok. Van miről mesélni a vacsoraasztalnál. Aztán majd hétvégén bepótoljuk a közös falevélgyűjtést, ha addig a többiek fel nem szedik.
Fotók: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
