Némethné Balázs Anett nagyon fiatal volt, amikor orvosai közölték vele a rossz hírt: súlyos endometriózisa van. Addigra az egyik petefészke már leállt. A későbbiekben próbálkoztak még lombikkezeléssel és petesejtdonációval is, de előbbi majdnem az életébe került. Ma egy kisfiú boldog anyukája. Dánielt másfél év várakozás után fogadták örökbe.
Nálam 23 évesen derült ki az endometriózis, amikor azonnal eltávolították a jobb oldali petefészkemet, mivel teljesen roncsolta és nem működött már, valamint a bal oldali petefészek szövetből is távolítottak el.
Akkor az orvosom annyit mondott, minél hamarabb szülnöm kell, és nem tudtam, hogy miért is? Nem volt akkor még komoly kapcsolatom, ezért lehetetlen lett volna.
A férjemmel 2007- ben házasodtunk össze, és 2011 októberében vágtunk bele a lombikprogramba. Az első lombiknál egy sejtem lett, amin én meglepődtem, hisz 31 éves voltam, és azt gondoltam még ha egy petefészkem is van, akkor is több sejtnek kellett volna lenni. Csak hát akkor az FSH értékem 31- es lett, amire a dokim annyit mondott, hogy olyan mint egy menopauzás hölgyé, és jó hogy még menstruálok. Többet nem is mondott.
Az egy kis embriónkat visszakaptam, de sajnos nem maradt velünk! Ezután volt kontroll, és kiderült, kiújult az endometriózis. Megműtöttek másodjára, megmentettek egy kisebb részt a petefészek szövetből, hogy tudjunk még próbálkozni. 2012- májusában ismét megpróbáltuk, de akkor is csak egy sejtecskénk lett, és sajnos akkor sem sikerült.
Ezután elkezdtem diétázni, a cukrot és a fehér lisztes ételeket kerültem, rengeteg vitamint kezdtem szedni méhpempőt, stb., akupunktúrára jártam. A férjem is elkezdett sportolni, futottunk.
Én amúgy sem voltam soha nagy súlyban, 48kg-ról fogytam 44-kg-ra. Belevágtunk ismét 2013 márciusában, és végre örömhírt kaptunk, már 2 sejtecském lett, és a végén, amikor visszaültették 8 sejtesen kaptam meg, ami még soha nem fordult elő velem.
Annyira boldogok voltunk a férjemmel és úgy éreztem most sikerülni fog!
Amikor vérvételre mentem 67-es HCG értékem lett, örültünk, hogy valaki, vagy valakik vannak odabent. 2 nap múlva újra vérvételre mentem, de sajnos csökkent az érték, vagyis a beültetés nem sikerült.
Nagyon elkeseredtem, nem éreztem jól magam fizikailag sem, felpuffadtam, hányingerem volt, lelkileg is kiborultam.
Aztán megjött a vérzésem és borzasztóan rosszul lettem. Hánytam, belázasodtam, görcsöltem, mozdulni sem tudtam, a hasam minden mozdulatra egyre jobban fájt, és tudtam, baj van. A férjem bevitt a sürgősségire, onnan átküldtek a nőgyógyászatra, ahol ultrahangon megnézett az orvos, és azt mondta, baj van, vérzik a petefészkem, azonnal életmentő műtétre van szükségem!
Behívta a férjemet is az orvos, és neki is elmondta. Én már teljesen el voltam keseredve, és csak azt akartam, csináljanak valamit, mert ezt a fájdalmat már nem bírom elviselni.
Amikor a műtőbe toltak, a férjem fogta a kezem, ránéztem és soha nem fogom elfelejteni, úgy éreztem, akkor látom Őt utoljára.
A műtét után felébredtem, és ott ült az ágyam szélén, fogta a kezem és elmondta, hogy minden rendben. Megmentették a petefészkem! De borzasztóan megijedt, hogy elveszíthet, és soha többé nem lombikozunk.
Kiderült, hogy tele volt a hasüregem vízzel, és hashártyagyulladást is kaptam. Bent voltam egy hétig a kórházban.
Amikor hazaengedtek, akkor sírtam el magam először, akkor jött ki minden és fogtam fel igazán, mi történt!
Akkor én is úgy gondoltam, hogy soha többé lombik. De ahogy teltek a hetek, hónapok úgy éreztem, meg kell próbálnunk újra. A férjem is belement, neki is kellett idő, és már máshogy látta ő is. Újra belevágtunk, de már más dokival intézeten belül, 2014 decemberében. Az a program beültetés nélkül végződött, mivel egyetlen egy sejtem sem lett.
El sem tudom mondani, mennyire el voltunk keseredve. Akkor az orvosunk megkérdezte, mi lenne ha megpróbálnánk a petesejt donációt, és azt mondtuk, legyen. Ha valaki esetleg felajánlana egy-két petesejtet, akkor örömmel elfogadjuk, de tudtuk, hogy kevés rá az esély.
2015- szeptemberében csörgött a telefonom, az intézetből hívott a biológus, és azt mondta van egy jó híre: egy hölgy felajánlott 2 sejtet számunkra. Madarat lehetett volna velünk fogatni, olyan boldogok voltunk ismét.
Megtörtént a beültetés, és vártunk akkor is. Úgy éreztem, sikerülni fog. A vérvételen a HCG 27 lett, ami nem sok, de elindult, aztán sajnos lecsökkent, és megjött a vérzésem is. Pedig a nevünk is megvolt, tudtuk, hogy Dániel vagy Daniella lesz.
Közben beadtuk az örökbefogadási kérelmünket, és 1,5 év várakozás után megcsörrent az a bizonyos telefon. Közölték, hogy van egy kisfiú aki 3 hónapos, és Dánielnek hívják. Nagyon örültünk neki, és tudtuk, hogy bizony Ő miénk!
Hihetetlen, de a sors így rendezte. Azóta mi már egy család vagyunk és rengeteg örömöt ad nekünk.
Sajnos, közben volt egy nagy műtétem és el kellett távolítani nőgyógyászatilag mindent. De Dani mindenért kárpótol, imádjuk!
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
