Hét év, két műtét, hat nőgyógyász és a diagnózis: endomteriózis. A 21. század orvostudományának egyik legnagyobb rejtélye. Jándli Mercédesz még csak 22 éves, de már ma tudja, hogy valószínűleg csak mesterséges úton foganhat gyermeke. Ha egyáltalán sikerül – mert biztosat az orvosai sem tudnak mondani. Lélekanya pályázatát a harmadik műtétjére várva írta, erősen, reménnyel telve, mert hiszi, hogy mindazok, akiknek szívében ott növekszik a vágy egy gyermek után, már most anyák. Videó a cikkben!
Volt egy kislány. Puha, göndör tincsei a feje búbján rugóztak, ahányszor csak lépett egyet az anyukája kopogós cipőjében. Vállán átvetve pelenkatáska, rövid kis karjaival kapaszkodott a babakocsiba, közben pedig ügyesen egyensúlyozott a hatalmas cipőben. Így csoszogott, fel-alá a lakás folyosóján. Néha megállt, kivette a babákat és leült velük a nappali szoba szőnyegére. Játék cumisüvegből etette, az ölében ringatta őket, és ha minden igaz, néha le is szidta a babáit. A kislány persze mással is szívesen játszott: szerette például a zenélős magnót, amelyhez még mikrofon is volt. De valahogy úgy érezte, anyukásat játszani más érzés…olyan igazi!
A kislány azóta már nagylány. Babáival ma már kicsi unokatestvérei és a húga játszanak, sőt, még a mikrofonos magnó is működik. Szinte minden jól alakult, ahogy azt csak kívánni lehet.
Egy valamit kivéve.
A kislány az idei anyák napján 22 éves nagylány és egy hónap múlva műtőasztalra fekszik. Olyan betegség kísér(t)i, amely hazánkban minden második női meddőségért felelős. Endometriózis.
Egy neve van, személyisége nincs betegség. A 21. század orvostudományának egyik legnagyobb rejtélye. Nem tudják, hogy mitől alakul ki, és nem tudják, mivel volna gyógyítható. A betegségének súlyossága miatt lány az egyik petefészkét el fogja veszíteni, valamint az orvosa felkészítette arra is, hogy valószínűleg csak mesterséges úton lehet majd gyermeke, és hozzátette: “ha sikerül”. A professzor szavai szíven ütötték a lányt, pedig az orvos kedves volt, a rendelő barátságos, a szimpatikus és csinos asszisztensnő pedig még egy zsebkendőt is odanyújtott neki, közben olyan tekintettel nézett rá, ahogy csak egy nő tud együttérezni.
Még mielőtt azt hinnéd, nem, nem a lombikprogrammal van problémája, sőt! Imádott kishúga is egy sikeres lombiknak köszönhetően született négy évvel ezelőtt.
Akkor és ott már 7 éve harcoltam a betegséggel. Túl voltam két műtéten és körülbelül hat nőgyógyászon, akiket speciálisan a panaszaimmal kerestem fel.
Egyszerre voltam mérhetetlenül hálás, hogy valaki végre komolyan vesz, és tudja mi a bajom, ugyanakkor viszont dühös, csalódott és szomorú. Azon az augusztusi napon a rendelőben éreztem, ahogy a nyári meleg fülledt, fullasztó párává alakul, és lecsorog a gerincemen. Szinte belesüppedtem a székbe, talán úgy éreztem, az majd beszippant, kiszakít ebből a rémálomból. Kifelé néztem az ablakon, és az addig naptól ragyogó hosszú utca szétolvadt a nyár búcsúzó napsugarai alatt. Ezt követően néhány napig szinte bárhol elsírtam magam, és ma már szégyellem, de akkor minden kismamára haragudtam kicsit, akit csak láttam szembe jönni.
Megingott a hitem a teljes nőiességemben. Úgy éreztem, ha a testem arra azokra az alapvető funkciókra nem képes magától, amelyekre egyébként ki lett találva, akkor mi az én természetes, ősi rendeltetésem? Akkor miért lettem nő?
Nő leszek fél petefészekkel is, vagy már csak félig leszek az? Ijesztő és őrült gondolatok köde szállt a lelkemre, ami megülte a szívemet is.
Kemény és megerőltető belső munka az elfogadás. Ennél is keményebb a hit újjáélesztése. Minden egyes nap dolgozom azon, hogy elhiggyem, a testem egy nap újra az én oldalamra áll és megajándékoz majd a gyermekemmel. Látok nőket magam körül, akik cipelik a hátukon az ilyen és ehhez hasonló puttonyt, tele kétséggel, de épp ugyanannyi reménnyel. Látok nőket, s közülünk senki nem született édesanyának, édesanyává mindenki csak áldozatok útján válhat! Az én áldozatom, hogy viselem a műtétek apró, ám szemmel látható jeleit, hogy elfogadom a sorsom, de közben hiszek a csodákban. Az én áldozatom, hogy harmadszorra is odafekszem a műtőasztalra, hagyom, hogy idegen emberek döntsenek rólam az egészségem érdekében… És annak érdekében, hogy egy nap, amikor a testem és a lelkem újra egymásra talál, édesanya lehessek!
Sőt! Hiszem, hogy bár nem születik senki édesanyának, mindazok, akiknek szívében ott növekszik a vágy egy gyermek után, már most anyák!
Szeretjük a még meg nem született gyermekeinket és a soha meg nem született gyermekeinket is. Szeretjük azokat a gyermekeket, akik a szívünk alatt nem nőhettek, de a szívünkben már a kezdetektől!
Egészen attól a ponttól anyák vagyunk, hogy gyermekünk lelkét ringatjuk magunkban!
Jándli Mercédesz történetét filmen is megnézhetitek!
Fotó: Kovács Attila
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
