Állást keresni sohasem leányálom. 50 felé, édesanyaként pedig duplán nehezített a pálya. Lehet, hogy az állásinterjúk jól sikerülnek, még reménykedik is az ember, aztán jön a fájó visszautasítás. Frankó Ági a saját bőrén tapasztalta meg mindezt. Most elmeséli, milyen érzésekkel indult neki újra a kihívásnak.
„Kedves Ágnes!
Nagyon szimpatikus volt, amikor találkoztunk, de sajnos nem Önre esett a választásunk. Remélem, sikerül megfelelő munkahelyet találnia magának. Sok sikert kívánok.”
A tizenvalahanyadik ilyen levél után eszembe jut, hogy a könyvespolcomon valahol ott figyel az a könyv, amiben a szerző arról ír, hogy könnyen találhat bárki magának állást, csak írja le szépen sorban, tételesen mire vágyik és gondoljon rá erősen. Rendben. Ezen ne múljon.
Előveszek egy csinos füzetet, mert abból nekem sok van itthon és közben arra gondolok, hogy már ebből a papír és notesz mániából is következtetni lehet arra, hogy melyik generációhoz tartozom. Lecsavarom a tollam kupakját és elkezdem sorolni:
Ilyen lenne az álommunkahelyem:
- A lakóhelyemhez viszonylag közel van – Valaha simán bevállaltam másfél órás utazást az imádott munkahelyemre. Na igen, de ez anyuka időszakom előtt volt. Ma már nem szeretném, ha kimerítene az oda-vissza utazás mindegy, hogy a tömött buszon vagy az autómban, a dugóban araszolva is történik.
- 6 órás munkaidő – Ez a mániám. Mindenki mosolyog rajta. Pedig nekem a legutolsó munkahelyem megadta ezt a lehetőséget és bebizonyítottam, hogy 6 órában ugyanolyan hatékonyan el lehet látni a munkát, mint a klasszikus 8 órás munkarendben. Mindig mondom, hogy egy édesanyának a 6 órás munkarend lenne a legideálisabb, hogy azután elláthassa a háziasszonyi-, édesanyai szerepeket. Sajnos tényleg kevés munkahely ad erre lehetőséget.
- Érdekel a tevékenysége – Erre is van egy bejáratott klisém. Nem tudnék hosszútávon dolgozni egy csavargyárban, még akkor sem ha elképesztő nagy fizetést ígérnének, mert nem érdekel a csavargyártás. Ezzel csak azt próbálom lefesteni, hogy nekem mennyire fontos, hogy közel érezzem magamhoz a munkahelyem tevékenységét, mert így nem csupán egy pénzkereső forrásként tekintenék rá, hanem valóban második otthonomként.
- Kellemes a munkakörnyezet – Hogyan is fejeztem be az első mondatot? Második otthonom. Ahol irtó sok időt töltök majd az életemből. Hát nem mindegy milyen környezetben. Hogy kulturált, kényelmes, tiszta legyen, ahol a mellékhelyiség és a konyha is vállalható. És cigi füst mentes.
- Valóban piacképes a fizetés – A sokadik állásinterjú után szinte természetesnek vettem, azt a mondatot, hogy ugye nem baj, ha minimálbérre leszek bejelentve és a fennmaradó összeget majd a kezembe kapom. Tényleg csak így lehet?
- Megbecsülik a munkámat – Ez vajon tényleg túlzott elvárás? Tudom, hogy a munkahely nem jótékonysági intézmény és nem a barátságokról, kapcsolatokról szól, de azért nem jó, ha robotnak érzi magát az ember. Igenis jó érzés, ha elismerik a munkáját, ha kap érte vállveregetést (na jó néha egy kis bónuszt is). Ha nemcsak a hibáival szembesítik, hanem azzal is, amit jól csinál. És jó lenne ha erre a felettesnek mindig lenne ideje. Az ilyesmi szerintem csodákat tesz a munkavállalóval.
Milyen legyen az önéletrajz?
Belevetem magam az álláshirdetések kavalkádjába. Az egyik legnagyobb online állásközvetítő cég ajánlatait böngészem. Beállítom a kulcsszavakat, hogy majd minden nap a postaládámban landoljanak az ajánlatok. Nekem csak az a dolgom, hogy az önéletrajzomat átdobjam nekik. Ha kérik, egy motivációs levelet is írok. Mindkettőből több variációval rendelkezem. Az önéletrajzomon már korábban ráncfelvarrást végeztem. Van rajta egy vállalható fotó.
Azzal folytatom, hogy kihúzom a születési évemet. Valahogy az az érzésem, hogy ha meglátják, hogy 1972.02.19-én születtem, már nem olyan szemmel olvassák el, ahogyan azt szeretném. És különben is. Egy cikkben azt olvastam, hogy már nem is kell senkinek az orrára kötni melyik évben születtünk.
Belejöttem, mert a korábbi munkahelyek mellől is kigyomlálom az évszámokat nehogy a szemfüles munkaadók kalkulálni kezdjenek és rájöjjenek, itt bizony egy majdnem ötven éves munkavállalóval van dolguk. Mondjuk olyan helyre eleve nem küldöm el az önéletrajzomat, ahol az szerepel a hirdetésben, hogy „fiatalos csapatunkba keresünk” vagy „fiatalos légkör vár rád”.
Az önéletrajzom formázása közben jövök rá, hogy mennyi mindent csináltam már életemben, hogy ha egy szóval kéne jellemezni magamat akkor az a „sokoldalú” lenne. És eszembe jut egy másik okos cikk, hogy nem jó, ha túl sok minden szerepel az önéletrajzban. Hogy csak az álláshoz kapcsolódó, releváns részeket hagyjuk benne. Vagy butítsuk le. Vagy éppen turbózzuk fel. Gyártok ilyet is olyat is. Némelyikből szomorúan húzom ki az idegenvezető szót vagy hallgatok arról, hogy a UNICEF-fel egy kambodzsai misszión vehettem részt egy magazin újságírójaként. Kihagyom, hogy két vállalkozás magyarországi meghonosítása is a nevemhez köthető és kihúzom, hogy van újságíró végzettségem és spanyolul is beszélek. Közben pedig nem érzem jól magam. Hazugságnak érzem. De mi van ha tényleg csak így hívnak be?
Szimpatikus, mégis sikertelen állásinterjúk
Túl vagyok több, mint 10 személyes- és jó pár online állásinterjún. Mindegyikre gondosan kiválasztott ruhában és magabiztosan érkeztem. Szinte mindegyik beszélgetés jó hangulatban telt és úgy ért véget, hogy azt éreztem majd csörög a telefon jövő héten, hogy kezdhetek. Legtöbbször azonban olyan levél érkezett, amiben az állt:
„A meghirdetett pozícióra jelenleg mást választottam. Mivel azonban Ön nagyon szimpatikus volt nekem, ha megengedi megtartanám az önéletrajzát adatbázisunkban 6 hónapig, hogy amennyiben esetleg újra aktuális lesz nekünk, akkor újra kapcsolatba léphessünk! További sok sikert kívánok!”
Ha szimpatikus voltam, akkor miért nem engem választottak? Időnként megkérdeztem, hogy tanuljak belőle. Volt, hogy egy anyanyelvi angolt beszélő miatt estem ki és olyan is, amikor végül cégen belülről töltötték be az állást. És volt, hogy kicsit összeomlottam. Nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz…
Ha ilyen jó vagyok, miért nem engem választanak?
Nagyon kellett a lelkemnek, hogy megcsörrenjen a telefonom és két egymástól független HR vezető is azt mondja, hogy mindenképpen személyesen szerette volna elmondani, hogy nagyon sajnálja, hogy nem rám esett a cég választása, mert régen történt meg, hogy egy interjú ennyire flottul és kellemes hangulatban teljen és persze (megint) nagyon szimpatikus voltam. Jól esett. De ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy segítséget kell igénybe vennem, hogy előre mozduljanak a dolgok.
És akkor, mint egy varázsütés, előttem termett a Női váltó Változz velünk, Anyukám pályázata és mire észbe kaptam volna, csodás fotók készültek rólam (Bulla Bea Photo jóvoltából) és az Andrássy út impozáns épületében található HR Partner Consulting irodájában találtam magam, ahol az egyszerre tündéri és vérprofi Ladics Viktóriával beszélgettem, aki 10 perc után rávilágított a hibáimra, gyengeségeimre meg persze ugyanennyire az erősségeimre. No de erről majd a következő beszámolómban írok. Tanulságos lesz!
Fotó: Bulla Bea.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
