„79 éves vagyok. 1945-ben születtem. Készen vagyok. Örülök hogy élek, de kész vagyok a halálra. Egyedül vagyok. S minden nap egy ünnep, azért vagyok ma itt.” Kovács Renáta Hollandiában egy szauna központban találkozott a 79 éves asszonnyal, akinek bölcsessége Renátát és minket is megérintett. Renáta bejegyzését az engedélyével tesszük közzé.
Rendszeresen járok egyedül wellnessezni egy-egy napot, csodálatos farönk szaunaparkok vannak a természetben, hónom alá csapok egy könyvet, s egész nap cirkálok a szaunák s medencék közt (könyv kint marad természetesen). Imádom hogy nem kell hozzá szólnom senkihez, mindenki békésen töltődik. Ma nagyon megdöbbentő dolog történt.
Az öltözőben odalép hozzám egy kedves arcú öreg néni, hogy bekapcsolom-e a nyakláncát, mert nem látja. Angolul nem tudott, de az idős emberek szép lassan beszélnek hollandul, így gondoltam, ezt a szintet most megugrom.
Mondom neki, hogy én a helyében levenném a nyakláncot, mert nagyon át fog melegedni a szaunában.
Rám mosolyog és mondja, hogy ez egy különleges nyaklánc, ezt hordani akarja.
Közben megvillan a fehér fogán egy kis piros rúzs, látom a körmei is szépen pirossal kifestve, hát mondom, nem kezdek el itt vitázni egy érett elegáns öreg hölggyel, hogy szerintem miért vegye le a nyakláncát, ha fontos neki. Biztos a férjétől van.
Majd gyengéden megkérdezi tudom-e mi ez.
Közben árad belőle valami finom virágillat, s csak azt figyelem, hogy lehet valaki ilyen öregen ilyen szép. Meg közben arra fókuszálok, hogy hollandul képes legyek kommunikálni, mert ez a néni olyan kedves s valószínű nem is vette még észre, hogy csak nyögöm a hollandot, de már maga a jelenléte a legjobbat hozza ki az emberekből, így én is teljesen felbátorodva és nyitottan álltam hozzá.
Mondom: nem tudom mi ez, de már kiváncsi vagyok.
Megfordítja, s az arcképe van rajta egy felirattal. Meg valami vonalkód-szerű.
Kérdezem, hogy ez valami chip féle, amit le tudnak olvasni, hogy kit tudnak értesíteni ha a néni rosszul lenne? Mit tudom én, létezik-e ilyen chip, de az adott helyzetben olyan valóságszerűnek tűnt, ha macskáknak van s be lehet azonosítani ha elvesznek (mert itt minden macskának van gazdája csak össze vissza kóborolnak), akkor lehet egyedülállò néniknek is, mit tudom én mit ki nem talált már a holland kormány.
De kedvesen rázza a fejét hogy nem-nem, hanem ha rosszul lenne, s elájulna. Jaa, mondom akkor biztos valami adatot tartalmazó chip kártya, amibe bele van kódolva, milyen gyógyszerallergiája van, mire műtötték, ha rosszul lenne akkor lássák az egészségügyi történelmét. Azt hittem jól megfejtettem de még mindig nem.
Kedvesen mutatja hogy olvassam el a feliratot. Ez áll rajta: „Reanimeer Mij Niet”.
Halvány fogalmam nincs ez mit jelent, az alap holland tudásomban ez a mondat nem fordult még elő, így tovább magyarázza a következőképpen:
79 éves vagyok. 1945-ben születtem. Készen vagyok. Örülök hogy élek, de kész vagyok a halálra. Egyedül vagyok. S minden nap egy ünnep, azért vagyok ma itt. Nem kell nekem már pacemaker. Nem baj ha megáll a szív. S ha megkeseredett öregember leszek, szintén nem akarok élni, de míg az elmém működik, ünnepelek.
És akkor a másodperc töredéke alatt belémhasított mit jelent az a mondat a medálján: „NE ÉLESSZ ÚJRA HA MEGHALOK”.
Szèpen bekapcsoltam neki, elindult a szaunák felé, én pedig ott először megsemmisültem.
Potyogtak a könnyeim miközben pakoltam be a cuccaim az öltözőbe, s arra gondoltam ez a NŐ úgy jött most ide, hogy tudja, lehet ez az utolsó napja, mert a szíve bármikor leállhat, s azt kéri, senki ne mentse meg, mert ő már készen van az életével.
Mindezt 79 évesen, piros rúzzsal.
Innentől kezdve figyeltem merre jár, mert szíven ütött mikor mondta, hogy egyedül van, s el akartam csípni, hogy erre rákérdezzek. Találkoztam is vele egy óra múlva, direkt nem szóltam semmit, hogy emlékszik-e rám, s hangosan felkiáltott: megismerlek ám!
Kérdezem: mit jelent az egyedül? Nincs a néninek családja? De van négy fiam és kilenc unokám! Mondom, akkor semmi gond.
Majd folytatja: egyik fiam elvesztettem csontvelőrákban. A legeslegnagyobb fájdalom volt, de tovább kell élnem az életem, mert a fiam is ezt akarná. A férjem nyolc éve halt meg parkinson kórban. 50 évig voltunk házasok, 20 évig ápoltam. Az utolsó 2 évben a kezemben tartottam, mert nem tudott mozogni.
Itt szintén megsemmisültem.
Hogy lehet valaki ennyire kedves, aki ennyi fájdalmon ment át? Bár igazából ez alátámasztotta a megggyőződésem, hogy két féle ember létezik: akit a fájdalom megkeményít és megkeseredett esetleg gonosz lesz, és akit a fájdalom megtanít arra, hogy a szeretet olyan mint egy kinyíló virág, s az élet egyetlen értelme virágozni.
A néni egyértelműen a második volt, meg én is. Megbeszéltük találkozunk a két órás szauna szeánsznál. A szemem sarkából figyeltem, de nem volt ott. Aggódtam.
Amikor szóvá tettem egy óra múlva, közölte: olyan elfoglalt volt a buborékos fürdőben a beszélgetéssel, hogy nem volt ideje jönni.
Találkoztam egy emberrel, aki nemcsak úgy próbál élni, ahogy a könyvek mondják, de tényleg úgy él. Vettem a bárorságot s megkérdeztem mivel foglalkozott korábban, mert annyira vagány s különleges volt, hogy azt hittem ügyvéd, vagy politikus, vagy üzletasszony.
S közölte: ápolónő volt világ életében… S annyi nehézséget látott, hogy ez megedzette. S én megint csak csodálni tudtam.
A rönkfa szaunában három emelet van, minden emelet tíz fokkal több. Én mindig a legalsón ülök, mert húsz percen át ahogy erősen legyeznek mindenféle illattal, az bőven elég, lent is 90 fok körül van.
Ő megindult a legfelső emeletre, mert ő bírja. Úgy rántottam vissza, hogy jobb ha mellém ül, utólag hálás volt. Szauna után van a hideg merülő. Az nem mindenkinek kötelező, elég a hideg zuhany is. Addig amíg én betojva gyalogoltam a hideg merülő lépcsőjén, addig ő előttem beugrott és a víz alá is lebukott.
Majd körbevezettem a komplexumon, mert mondta, könnyen eltéved s inkább jönni szeretne velem (óvatos voltam a felajánlással mert közölte ő se szeret beszélgetni, meg én se, azért jövünk egyedül).
Miközben jöttünk ki az egyik szaunából, FEJEST ugrott egy medencébe. Én tényleg köpni-nyelni nem tudtam, harmadjàra. 79 éves és fejest ugrik.
A meleg, sós vízben felfeküdt a vízfelszínre s lebegett, mint egy kisgyerek vagy húsz percig, nem érdekelte hogy vizes lesz a haja, s hangosan vihogott mikor beleütközött valakibe.
Azt leszámítva, hogy a szeme rossz volt és néha más ember szemüvegét kapta fel szauna után (mikor rászóltam ez nem az övé, csak nevetett, hogy ennek szebb a színe), meg, hogy néha megindult totál az ellenkező irányba (olyankor finoman visszahúztam a kezét, s nevetett, hogy már megint rossz irányba megyek mi?), más testi baját észre sem vetted.
Körbelengte az öreg testét a fiatal szelleme.
Beszélgettünk egész nap. Mindenféle témáról.
Volt benne valami csodálatos, ahogy két teljesen különbőző életkorú és múltú idegen ember összekapcsolódik mindenféle erőltetés nélkül, átugorva a nyelvi különbségeket is.
Már nem is akartam olvasni a könyvem. Itt volt előttem az élő bölcsesség. Azon vettem észre magam, hiányzik, ha nem vagyok a közelében. Hogy a szemem sarkából keresem, hol van.
Én, aki kerüli az embereket ilyenkor… és ez volt az igazi bizonyíték számomra, hogy mindegy hány éves vagy, hogy mit csinálsz, sokkal értékesebb vagy ha tudsz kedves lenni, mint azok, akik SZÍV nélkül élik az életüket. S tudod mit mondott, mi a hátránya annak, hogy nyitott vagy s 79 éves?
Hogy mindenki el akar vinni vacsorázni, meg azt akarják menjek velük nyaralni. De én nem akarok, mert én boldog vagyok egyedül! 50 évig a férjem s gyerekeim szolgáltam, most már csak egyedül akarom jól érezni magam!
S miközben ezt mondta, megölelt. Közölte mennyire különleges vagyok, meg bölcs (mondja ő), én meg továbbra is megsemmisültem, hogy lehet valaki ilyen vibrálóan őszintén kedves.
Mondtam neki, lenne egy kérésem, csinálhatunk-e egy közös fotót, mielőtt hazamegy. Mondta persze, de siet mert kezdődik a bridge verseny (bármit is jelentsen ez, majd kiguglizom).
Ő vègig nevette az egészet, mondta igazítsuk meg a medálját is, hogy látszódjon a képen, mert az indította el a beszélgetésünk. S íme a fotónk no filter verzióban… nekem ez örök emlék marad.
79 éves és minden fiatalt meghazudtolva élvezte ma a jelent.
És a vég tudatosítása a legjobb módszer arra, hogy megéld a mát. Nem kell ezzel megvárni, hogy 80 évesek legyünk, kezd el ma tudatosítani, hogy lehet ez az utolsó nap, mert valóban lehet.
Egyikünknek sincs garancia arra, hogy holnap felkelünk. Az, hogy erre tisztán egy példát elém nyomott ma az élet, az csak külön szerencse… vagyis áldás.
Egymás nevét sem kérdeztük egész nap, mert nem ez volt fontos. Vagyis a nap végén a fotó után mondtam:Renata, ő pedig Annemieke. Örökre beleégett a retinámba és az emlékezetembe
.
.kép: Kovács Renáta, Facebook
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
