2020 márciusa óta több ezer hazai egészségügyi dolgozó fertőződött meg az új típusú koronavírussal. Közülük, a Magyar Orvosi Kamara adatai szerint több mint hetvenen már életüket vesztették. Ápolók, orvosok, beteghordók, mentőtisztek is vannak a listán. Emberek, akik értünk kockáztatják az életüket nap mint nap. Akik nem panaszkodnak, pedig embertelenül nehéz munkát végeznek. Egy neve elhallgatását kérő ápolónővel beszélgettünk.
Hetek óta váltás fehérneművel megyek dolgozni, mert sohasem tudhatom, mikor mondják azt a műszak letelte után, hogy nincs elég ember, maradj. Egyáltalán: meddig tudok még hazajárni. Szabadnapom már régen volt, talán három hete? Látod, itt sírok neked, ezt biztosan a fáradtság teszi, mert tudod, nem vagyok ilyen. A szakmám az életem. De mostanában nagyon sok mélypontom van. Néha azt érzem, nem bírom tovább. Robot lettem, aki némán suhan betegágytól betegágyig. Csak azt nem tudom csinálni, amiért ápolónő lettem. Nincs időm a betegekkel beszélgetni, erőt adni, a lelküket ápolni. Az egész műszakban rohanok, a terhelés hatalmas, gyakran pisilni sincs időm.
Két osztályon dolgozom jelenleg. Nem tudom, hogy meddig maradhatok itt, hiszen a helyzet napról napra változik. Bármikor áthelyezhetnek máshová, akár több kilométerrel odébb. Az ebből adódó feszültség szinte elviselhetetlen. Ahogy aggaszt az is, én mikor kapom el. Egyre fogy a számunk, ma is három kolléganőmről derült ki a gyorstesztnél, hogy megfertőződött.
Kevesen vagyunk sok problémás betegre. Hiszen nem csak a Covid van. Más betegségek nem tűntek el a járvánnyal. Az egyik terület, ahol én dolgozom, az elvileg nem Covid osztály, de sajnos bármikor beosonhat a vírus. Hiába szűrünk, előfordul. Van, aki felvételkor még negatív, de két nap múlva már pozitív. Ilyenkor lezárunk és fertőtlenítünk. Pakolgatjuk a betegeket, akik többsége magatehetetlen, teljes ápolást igényel. Látom rajtuk, fogalmuk sincs, mi történik velük.
Költöznek az osztályok is, hogy helyet csináljunk a covidos betegeknek, akik közül sajnos egyre több a súlyos állapotú, a kórházi kezelésre, megfigyelésre szoruló páciens. Akik félnek, riadtak, harcolnak minden csepp levegőért.
Mi azonban nem vagyunk többen, így átirányítanak A-ból B-be. Soha nem tudhatod, milyen lesz a heted, vajon melyik osztályon dolgozol, és ez rendkívül aggasztó gondolatokat szül bennünk.
Hogy miért? Mert ha épp intenzív osztályra kerülsz, ott nagyon tudni kell. Kevés az intenzíves szakápoló, aki profin ért a lélegeztetett, illetve intenzív ellátásra szoruló beteg ellátásához. Az altatott beteget szondán kell itatni, táplálni. Forgatni kell, tisztába tenni, ápolni kell a bőrét, szemét, száját, légutat tisztán tartani, gyógyszerelni, kezelni a gépeket… és ez csak a töredéke a feladatoknak.
Aki pedig még épp nincs gépen, vagy épp lekerült róla, folyamatos megfigyelés alatt tartandó, mert egyik pillanatról a másikra omolhat össze a légzése. Beszélgetsz vele, elfordulsz, hogy valamit leírjál, visszafordulsz, és már újra kell éleszteni.
Több évtizede vagyok nővér, de egyedül nem tudnám vállalni a felelősséget egy ilyen betegért. Inkább beállok egy tapasztalt kolléga mellé segíteni, és tanulok, amennyit csak tudok – persze a többi beteg ellátása mellett.
Hiszem, hogy eddig csak azért nem omlott össze az egészségügy, mert mi a vállunkon tartjuk. Itt csak az maradt, aki szereti és tiszteli az embereket és ezt a hivatást is.
Három hetente van egy szabadnapunk. Múltkor a kolléganőmnek szóltak, hogy maradnia kéne még. Elsírta magát, mert napok óta nem látta a gyermekeit. Fogalmam sincs, hogy azok a családok hogy bírják, ahol mindkét szülő az egészségügyben dolgozik.
12 órás műszakokban dolgozunk, 3-4 éjszakai műszak után kapunk egy alvós napot, ami után 3-4 nappali műszak következik. Tudod, azért jólesne, ha legalább ebédet kapnánk. Az van, amit behozol magaddal. Mert főzni nincs se időnk, se erőnk.
Nagyon félünk, hogy az lesz itthon is, ami Olaszországban tavasszal. Folyamatosan esnek ki a kollégák, akikért szintén nagyon aggódunk. Egyre több azon egészségügyi dolgozóknak a száma, akik meghaltak. Tudod, ezt nem lehet ép ésszel kibírni! A napi aggódás társainkért már teljesen átszőtte gondolatainkat.
Ahogy a betegekért való aggódás is. Lelkileg az fáj a legjobban, hogy nem tudom úgy ellátni őket, ahogy kéne. Nem tudok foglalkozni a lelkükkel, nem tudom megszorítani a kezüket, nem tudok a szemükbe nézni, mert semmit sem látnak belőlem a védőruha alatt. Ijedtek, elkeseredettek, az oxigénhiánytól sokan eleve zavartak, mi pedig robotként tesszük köztük a dolgunkat, mert olyan sokan vannak, hogy levegőhöz is alig jutunk. Még a kesztyűn keresztül is érzem a nedves ujjak szorítását. A kétségbeesett tekinteteket nem lehet elfeledni, hiszen tőled várnak segítséget… A lelkem romokban. Napról napra próbálom összekaparni magam.
Ha ennek az egésznek egyszer vége lesz, kiveszek egy hónap szabadságot, ha fizetetlen, akkor is. Meg kell erősödnöm, ha ápoló akarok maradni. És az akarok.
Most nagyon nehéz pozitívan hozzáállnom a helyzethez. Egy nehéz nap végén azon gondolkodom, hogy nyugtatót vegyek be, vagy inkább felbontsak egy üveg vermutot – mondja, és keserűen felnevet. És holnap az egész kezdődik elölről…
(A Magyar Orvosi Kamara legfrissebb adatai ITT találhatók.)
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
