Pittyeg, csörög, rezeg, vibrál, villog. Hogy mi? A telefon, az óra, a gép, a tablet, a laptop – mindig és megállás nélkül. Mindegy, hogy este 11 van vagy reggel 6. Egyre erősebb a digitális zaj, már egyáltalán nem vagyunk tekintettel egymás magánszférájára. Akkor kérdezünk, kérünk számon, adunk feladatot, amikor csak kedvünk tartja. Mintha egyfolytában rendelkezésre kéne állni. Fekete Judit ezt elégelte meg. Majd befogta az univerzum száját.
A negyvenhatodik percnél járok, egyenletesen tekerem a pedálokat, levegő orron be, szájon ki, patakokban folyik rólam a víz, az izmaim égnek, pulzusom lassan a bűvös nyolcvan százaléknál.
Mégis remekül érzem magam, majd kicsattanok az energiától, ordítani tudnék, hangosan nevetni, világgá üvölteni, hogy milyen jó most nekem! Erősnek és kinyírhatatlannak érzem magam!
És akkor finoman elkezd remegni az okosórám, üzenet érkezett. Egy percre kizökkenek ugyan, de újra a mozgásra figyelek, a spinning izgalmas sport, de komoly koncentrálást igényel.
Ismét rezzen egyet az órám, majd a mobilomon futó élő edzés is megakad, felugrik egy üzenet.
Egy ismerősöm írt messengeren, kérdezi, hogy a bodza lekvárba mennyi cukor kell.
Jó lenne válaszolni, mert szegény biztos épp befőzés közben van, de aztán úgy döntök, ahhoz félbe kéne hagynom az egész edzést. (Cukor vagy edzés, ez itt a kérdés, ugye.)
Egyetlen mozdulattal tűntetem el az ablakot, de közben elfelejtek figyelni az egyenletes légzésre, ezért kapkodni kezdem a levegőt és megindul felfele a pulzusom, amit már nehéz kontrollálni.
Próbálok újra a sportra koncentrálni. Levegő orron be, szájon ki, egyenletes tempó, finom, de állandó terhelés.
Csippantás, e-mailem érkezett. Nem foglalkozom vele, bár egy percre elgondolkodom, vajon arra az e-mailre kaptam-e választ, ami annyira fontos volt délután, azért csak meg kéne néznem.
Mindegy, úgy döntök, elengedem, majd próbálom visszaterelni a figyelmem a zenére és a mozgásra. A spinning instruktor épp azt mondja, zárjuk ki a külvilágot, most semmi nem számít, csak a tekerés. Igaza van, koncentrálok.
Pár perc múlva csörögni kezd a telefonom, a munkahelyemről keresnek, bár este fél nyolc van. Megpróbálom megnyomni a kis piros kagylót, de nem sikerül elsőre, az izzadságtól elcsúszik a kezem, helyette az élő spinning edzésre nyomok egy sírós szmájlit. Remek, gondolom, itt senki nem szokott sírni, elmeroggyantnak fognak nézni. Gyorsan kijavítom szívecskére, és addigra már annyira lihegek, hogy szinte az ájulás határán vagyok, és tényleg képes lennék sírni.
A telefon tovább zörög, a pulzusom pedig lassan eléri a 160-at. Szédülni kezdek, dühösen felveszem a telefont és belelihegek, hogy most nem alkalmas, hagyjon inkább meghalni, és ha végre megtörtént, majd visszacsörgök.
Az edzésnek viszont lőttek, kiestem a ritmusból, és már nem esik jól, úgyhogy válogatott káromkodások közepette lépek ki az edzésből és szédelegve, nyújtás és mosoly nélkül elmegyek zuhanyozni. Leülök a kádra és csalódottan engedem magamra a vizet. Ilyen egy igazi elb*tt edzés.
A telefon, a messenger, a Teams, az okosóra, az értesítések, pittyegések és csörgések világát éljük és csodálkozunk, hogy a frusztráltságtól már aludni sem tudunk. Ismerős?
Ha igen, ideje takarékra kapcsolnunk.
Régen nem volt ekkora digitális zaj és mégis életben maradtunk
Sokszor eszembe jut, hogy anno mennyivel emberibb volt, amikor a munkaidő leteltével a szüleink szépen hazajöttek és maximum a vonalas telefon csöröghetett, az is csak magánügyben. Az otthonlét ideje valóban a családról szólt, a magánéletről, a munkaidő meg a munkáról. (Jó esetben.) Nem voltak kütyük, amelyek hisztizve- pittyegve próbálnak figyelmet kicsikarni.
Akkoriban nem volt ezerkétszáz ismerős a facebookon, csak tíz barát, de őket tényleg ismerték.
Ha nyaraltunk, apámék nem a telefont nyomkodták a horvátországi Krka vízesés tövében, hanem a vízesést nézték és velünk beszélgettek.
Nyilván rengeteg előnye is van a technikának és ennek a szép új világnak, én sem vagyok híve a régen minden jobb volt –hörgéseknek. Most is jó, csak máshogy.
De ha újra nyugalmat akarunk, csöndet és időt, azért nekünk kell tenni.
Szóval pár hónapja, amikor ez az ominózus edzés történt, komolyan leültem magammal beszélni. Az állandó készenlét tökéletesen kicsinálja az embert, és be kellett látnom, hogy változtatnom kell, ami az én esetemben nem könnyű. Azt hiszem ez már a függőség, ha lemegyek boltba és nincs nálam a telefonom, képes vagyok visszamenni érte, mert mi van, ha épp a gyerekekkel van valami, az alatt az öt perc alatt, amíg nem vagyok. Éjjel bekapcsolva hagyom a telefonom, mert mi van, ha a nagyszülőkkel valami történik, és nem tudnak elérni? Kellenek az értesítések, mert mi van, ha a főnököm keres, és nem veszem észre? Vagy kapok egy fontos e-mailt és nem olvasom el azonnal?
A messengeremen már olyan mennyiségű üzenet érkezik, hogy képtelen vagyok kezelni és lassan már nem is akarom. A munka egy része is átfolyt oda, azaz figyelnem kell a levelezőm, a home office kapcsán érkező Teams felületét, a Gmailt, Fb-ot, Messengert és ki tudja még hány felületet.
A járvány okozta home office miatt szétcsúszott a munkaidő, mindenki akkor és úgy jelentkezik, amikor és ahogy tud, és ahogy kényelmes. Megszűntek a határok, éjjel-nappal ömlik az információ, kérés, megkeresés, hívás, kopogtatás.
A brutális mennyiségű adatforgalom pedig szép lassan az ember agyára megy. De mégis nagyon nehéz változtatni, visszalépni, megállni.
Amikor becsukódott a digitális ajtó, csend lett
Aztán egyszer csak végre annyira tele lett a puttonyom, hogy megtettem.
Épp gyógynövényeket szedtem egy erdőben, finom kis zen állapotomban, amikor ismét elkezdett pittyegni, csörögni, zörögni. És akkor leültem a fűbe, megvontam a vállam és mindent leállítottam. Mindent. Az összes értesítőt és hangot, rezzenést, pöccintést, csörgést.
Ünnepélyesen befogtam az univerzum száját.
Elmondani nem tudom, azóta mennyire jó. A mobilomon este 11 és reggel 6 óra között nincs értesítés, napközben pedig minden csak képpel jelez, hang nélkül. Néma borítékok, hangtalan jelecskék.
Ha nem alkalmas a hívás, nem veszem fel, később visszacsörgök. A messenger nem ugrál az arcomba, az okosórám elbutult. Némán tátog a Teams, csönd honol a laptopomon.
És lőn, végre olvashatok nyugodtan, írhatok csöndben, aludhatok mélyen. Újra vannak elmélyülős időszakok a munkámban, megtanultam ismét egy dologra figyelni (oké, max kettőre vagy háromra, de sosem hétre), tudom azt mondani, hogy állj.
Az erdőben élvezem a csöndet, a bringán a tekerést, este a nyugalmat.
Bevallom, néha még visszaesem, és elsodor a roham, de egyre határozottabb vagyok, és időnként emlékeztetem magam, hogy én felelek a saját lelki egészségemért. Nekem kell nemet mondanom, mert a világ bizony rohan és nincs tekintettel senkire. Időnként elmélázgatok, hogy bárcsak lenne egy lakatlan szigetem vagy egy világvégi vityillóm a Föld legtávolabbi bugyrában, talán egyszer lesz bátorságom még egyet lépni hátrafele. Meglátjuk. Addig is, üdv nálam csönd, örülök, hogy újra hallak!
Fotó: Freepik.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
