Amikor 40 éves lettem, semmit nem éreztem. Annyi megoldandó problémám volt, hogy nem volt időm azon merengeni, hogy kezdő középkorú lettem, legalábbis a WHO besorolása szerint, vagyis hivatalosan is elindultam az öregedés útján. Éppen Londonból jöttem haza, ott álltam munka, pénz, pasi nélkül, és egy mindent elnyelő svájcifrank-hitel is nyomta a vállamat. Meg kövér is voltam. Gondoltam, innen lesz szép felállni.
Két próbatételekkel teli év után – amikor is lett alkalmazotti munkám fél év álláskeresés után (túlképzett, magának már nem tudunk kihívást nyújtani), amit egy évig bírtam, életemben először szabadúszó lettem, és bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok erre is –, egy forró, augusztusi napon Toszkána felé robogtam egy férfival, akit egy hónapja ismertem meg egy online társkeresőn, és mert hirtelen felindulásból úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk.
42 éves voltam, szerelem volt első látásra, és szerencsére úgy is maradt.
(Persze, akkor még csak reménykedtem, de úgy voltam vele, ha nem lépem meg, egész életemben azon fogok gondolkozni, hogy mi lehetett volna…)
Biztosan ismeritek azt a gondolatot, hogy egyszer újrakezdek mindent vagy hogy majd, ha lesz pár üres hónapom, akkor végre megírom a könyvemet, vagy megcsinálom azt a tanfolyamat, amit évek óta halogatok.
Nos, én ezt mind megkaptam, és rá kellett jönnöm, hogy ez nem egy sétagalopp.
Nem tudtam mihez kezdjek magammal, a sok félresikerült próbálkozás után (webdesigner?) a (leendő) férjem mutatott irányt: miért nem foglalkozol azzal, hogy milyen 40 felettinek lenni? Hogy 40 felett is lehet váltani, országot, karriert, lehet férjet találni, és hogy nem a korod határozza meg az életedet.
Teljes erővel belevetettem magam a témába, elkezdtem írni a blogomon arról, hogy az öregedés nem csak negatív lehet, és hogy felejtsük el azt a kifejezést, hogy B oldal, az életet nem kell kategorizálni.
Visszatekintve a saját életem első felére, sodródtam, azt hiszem, nem voltam tudatos, inkább nyitott szemmel jártam és éltem a lehetőségekkel. Életem második felére már a tudatosság jellemző.
Leéltem közel fél évszázadot, láttam sok mindent, tanultam sok mindent, kaptam pofonokat, adtam pofonokat, nem sajnálok semmit, a rossz döntéseimet sem.
Például, ha nem hagyom ott életem legjobb munkahelyét (állóvíz lett, de kellemes volt), hogy átmenjek életem legrosszabb munkahelyére (ezt persze akkor még nem tudtam), akkor sosem jutok ki Londonba dolgozni, pedig ott jöttem rá, hogy bármi megtörténhet, csak nyitottnak kell lenni és akarni kell. Nagyon.
Az a 3 év jelentősen átformált, az imposztor szindrómámnak mindenképpen segített, mert tudatosan kerestem a kihívást jelentő helyzeteket, amelyektől tartottam, és a mai napig úgy gondolom, hogy nem szabad attól félni, hogy hibázhatunk. Az élet már csak ilyen.
Emlékszem, mennyire felszabadító volt kimondani először, hogy én most negyvenakárhány évesen sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint fiatal koromban.
Már nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam, tudok nemet mondani, és csak azzal vagyok hajlandó foglalkozni, amivel szeretnék (jó úton vagyok).
A legnagyobb öröm persze az volt, hogy rátaláltam sok hasonszőrű nőre, akik szintén úgy gondolják, hogy a társadalmi sztereotípiákat a 40 pluszos nőkről igenis szisztematikusan rombolni kell.
Mi vagyunk ugyanis az elasztikus generáció. Nem az életkorunk mondja meg, hogyan éljünk, nem úgy élünk, ahogy kellene, hanem ahogy szeretnénk, és nem úgy fogunk megöregedni, mint a korábbi generációk.
Aktívak vagyunk, kísérletezőek vagyunk, nem lassultunk le (sőt), mindenhol ott vagyunk, és persze mégis keserűen ironikus, hogy küzdenünk kell a láthatatlansági szindrómával a korunk miatt. Ismét egy kategória!
Az öregedés nem gyáváknak való, mondta Bette Davis. Egy jó nagy kaland, mondom én, mert bár nem nézek ki annyira jól, mint régen, mégis jobban érzem magam a bőrömben, talán azért is, mert elengedtem az elvárásokat, és nincs rajtam nyomás, hogy hogyan kellene kinéznem.
Az egészségem fontosabb lett, mint hogy hogyan nézek ki, és ha nem lenne elég „csak” az öregedés, még a menopauza sem hagyja, hogy belekényelmesedjek az életembe, és még tabutéma is. (Ezért is lettem menopauza influenszer, de erről majd máskor.)
Már nem akarok tökéletes, perfekcionista superwoman lenni.
De bármire képes vagyok, mert nem a korom határozza meg az életemet.
Fotó: A szerző tulajdona
További hasznos tartalmakat a témában pedig ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is, hogy azonnal értesülhess legfrissebb anyagainkról.
