Hamis reményt árul Tallér Edina főhőse a Lány a város felett című művében. A könyv számos fricskát rejt a médiával, a marketing mindenhatóságával, a pénzzel, a felszínességgel kapcsolatban, és hagyja, hogy az olvasó töprengjen rajtuk. A podcastban erről is beszélgetünk, előtte azonban néhány kérdés az írásról, a változásról, nőkről, férfiakról…
Írástól írásig
– Engem mindig nagyon érdekel, amikor egy újságíró regényekre vált, az irodalom felé fordul. Mi történik ilyenkor? Te emlékszel arra a pillanatra, amikor rájöttél, már másként akarsz az olvasókhoz eljutni, már másként szeretnéd közreadni mindazt, ami foglalkoztat?
– Amikor elkezdtem az újságírást, az egy nagyon kellemes időszak volt. A kilencvenes évek. Akkor kulturális rovatokat készítettem újságoknak, tévéknek, amiben maximálisan kiteljesedhetett a kreativitásom és a közlésvágyam. Aztán jött egy – úgy mondanám – sötét korszak, a 2000-es évek, nagyjából 2010-ig, amikor teljesen trash lett az összes médium, és engem is vitt magával ez az ár.
Olyan műsorokban szerepeltem, amelyeket mintha egy robot csinált volna. Semmi közöm nem volt hozzájuk. Akkor először csak egy hiányérzet volt bennem, azután pedig szembe jött egy hirdetés, hogy szemináriumokra lehet járni írókhoz. Azt gondoltam, legalább vasárnaponként történjen valami értelmes dolog velem, ezért eljártam egy ilyen sorozatra.
Egyszer Németh Gábort hallottam előadást tartani. 2006 környékén volt, nagyon jól emlékszem, arról beszélt: létezik olyan, hogy „nem író író”. Vagyis, akár 10 év is eltelhet, hogy az ember nem ír, hanem „anyagot gyűjt”. Itt volt nekem az a bizonyos kattanás: lehetséges, hogy én tulajdonképpen egy nem író író vagyok? De akkor ezzel kezdeni kellene valamit. Tudatosan nekiláttam eljárni írókhoz szemináriumokra, és amikor az első könyvem, A húsevő megjelent, az atavisztikus élmény volt. Hát hogyan tudtam eddig enélkül élni?
– Mármint hogy rendszeresen írsz szépirodalmat, nem pedig cikkeket?
– Igen, mert az újságírás, az egészen más technika, és szerintem az agyunkban is egészen más kötéseket használ, mint a szépírás. Rájöttem, hogy nagyon sok lehetőség van a magyar nyelvben, rengeteget lehet vele játszani. Az írás persze nekem azóta is igazán komoly munka, igyekszem alázattal végezni, de minden pillanat olyan, mint amikor agyagozol vagy hímzel. Ott van egy üres lap, arra kerül a szöveg, és ha ezt kihúzod, azt meg oda átrakod, akkor lesz belőle valami jó…
Női szemszögből
– Íróként hogyan gondolkodsz a női létről? Amilyen módon a hőseidet megformálod, abból épp mi számodra a legérdekesebb, és kíváncsi vagyok, hogy ez változik-e az idő múlásával?
– Úgy változik, ahogyan mi is. Alapból semmi nem más benned, mint korábban, de közben mégis minden megváltozik. A perspektíva is. Ha azt vesszük, hogy az életünk egy hegy, és van egy csúcsa, ahonnan mindent látni lehet, én nagyon remélem, hogy még úton vagyok a csúcs felé… hogy lesz még a mostaninál nagyobb rálátásom akár a nőre, akár a világra. Azt nagyon fontosnak tartom egyébként, hogy bár soha nem tudatos döntés vagy koncepció, hogy női hőseim legyenek, mégis én nyilvánvalóan női író vagyok. Arról írok, ami belőlem jön, lényegesnek tartom a női esztétikát, a női hangot az irodalomban. De sajnos most még ott tartunk, hogy egy férfi írónak nem teszik fel azt a kérdést: miért írsz mindig férfiakról…
A nők esetében meg mindig szóba kerül, hogy ez női irodalom, vagy hogy ez a mű nőkről szól, és azzal együtt van ebben egy halvány legyintés is. Remélem, ebben az évtizedben a magyar irodalomban is elmarad végre ez a megkülönböztetés. Kétségtelen, hogy vannak női energiák és férfi energiák, és én most ott tartok, hogy a női energiákról, a női erőről vagy erőtlenségről, a női feszültségről tudok hitelesen írni.
Egyenjogúság és metoo
– Mennyire foglalkoztat téged a női egyenjogúság, az érdekérvényesítés kérdése, vagy akár a metoo témája? Az új regényed, a Lány a város felett hőse, Anna például olyan nő, akit nem érdekel, ki mit mond, hogy milyennek kellene lennie, a tükörben is pontosan látja magát, és látja az anyját, a nagyanyját is. Tehát egyszerűen tudja, hogy ő kicsoda, pedig beszélnek róla, ítélkeznek fölötte az emberek…
– Mindegyik téma érdekel. Én hiszek a nőben, a férfiban, a szeretet energiájában, és elmondhatom, hogy boldog, kiteljesedett nő vagyok. Viszont látom magam körül, mi minden történik, mennyi nő van hátrányos helyzetben, sőt ha visszagondolok, tudom, mennyiszer voltam én is hátrányban, csak engem valahogy nem érintett ez mélyen. Nem érdekelt. De ez alkati kérdés. Nem mindenki tud így élni, mint a regényem főhőse. Szükség van az érzékenyítésre, és bár én nem hiszek abban, hogy tudatosan vannak elnyomva a nők, de az látszik, hogy vannak a társadalomban rögzült toposzok, amiket ideje lenne már elfelejteni. Észre kell venni, hogy figyelj, én kevesebb pénzért dolgozom ugyanannyit, de miért? És miért kérdezel rá, ha én nőkről írok, nekem viszont miért legyen természetes, hogy nem kérdezem, ha te férfiakról írsz? Ilyen egyszerű kérdéseket kellene feltenni.
Amikor a metoo-ról beszélünk, akkor is van egy rossz reflex. Automatikusan sokan arra gondolnak, hogy a nők bántalmazásáról és leigázásáról van szó. Így torzul el, hiszen valójában ez az áldozatokról szól, gondolom, ugyanannyi férfiról, mint nőről. Csak talán vannak, akik így szeretnék érvényteleníteni ezt a problémát. „Jaj, a nők nyafognak, nincs is olyan nagy baj!” De van.
Egyébként visszatérve az irodalomra, a számok magukért beszélnek. A Szépírók Társaságának a női érdekvédelmi csoportja, a SZÍN, amiben én is dolgozom, az elmúlt egy évben több kutatást is végzett. Például arról, mennyivel kevesebb női szerző könyvéről születik kritika, mennyivel kevesebb nőt díjaznak. Erre most tényleg az a válasz, hogy a nők rosszabbul írnak, mint a férfiak? Mert van, aki csípőből ezt mondja. Na de tényleg?
Fotók: Bach Máté
A beszélgetést itt tudjátok meghallgatni:
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
