Milyen érzés sikertelenül küzdeni gyermekért? Milyen érzés elveszíteni egy magzatot? Kegyetlen. Nemcsak a párnak, de a családnak, a legközelebbi barátoknak is az. Ők azok, akik tudnak segíteni. De nagyon nem mindegy, mit mondanak. Nagyon nem mindegy, hogyan próbálnak a pár mellett állni. Erről is szól Pataki Zita Meddőnek nyilvánítva sorozatának 26. része. Ahogy erről mesél olvasói történetünk is. Videó a cikkben!
Ülök a folyosón. Ugyanazon, amelyiknek a falait a császárom után fél napig néztem a testemből eltűnő érzéstelenítő hatásától rángatózva. Most kaparásra várok. Megint. Beletörődve, a visszatérők tapasztalatával. Ő a harmadik elvesztett baba. Nem vagyok képes ezt többször végigcsinálni, gondolom, amikor odalép hozzám egy nővér. Élő vagy halott magzat? – kérdezi rutinosan. Meglepődöm. Halott, mondom ki életemben talán először, és látom, ő is meglepődik. Megváltozik a hangja, a testtartása, mindene.
Lesz másik, mondja. Akár három is. Mintha filmen nézném az egészet, ott vagyok és nem vagyok sehol. Nem tudok válaszolni, de nem is akarok.
Értékelem a kedvességet, de nincs erőm befogadni. Nem megy. Segíteni szeretne, de ő is érzi, hogy igazából nem segít. Semmi sem segít.
Túl vagyok rajta, elment, nem része többé a testemnek. Fekszem az ágyban, mellettem sír egy lány. Abortusza volt, azt mondja, most értette csak meg, mit jelent ez. Megszakad érte a szívem. Őszintén. Én nem tudok haragudni rá, tudom, mekkora űrt üt egy meg nem született gyermek, több életre is elég az a fájdalom. Megölelném, de képtelen vagyok megmozdulni.
Bénultan fekszem. Adok még magamnak egy kis időt, holnap reggel ugyanis folytatódik az élet, mintha mi sem történt volna. Mert anya vagyok. S bár csak egy gyermeket ölelhetek magamhoz esténként, én már örökre négynek leszek az anyukája.
Csakhogy ezért a négyért nem osztanak milliókat, és ha őszinte akarok lenni, akkor a megértésen is volna mit dolgozni. A dübörgő szüléspropaganda évtizedek óta azt üzeni: szülni könnyű, csak az nem szül, aki nem akar.
Ráadásul már rég nem tudunk mit kezdeni a gyásszal. Nem tudjuk, hogy segítsünk, mert – mióta kórházakba zártuk a születést és a halált – hiányoznak a közösségek, melyek megtaníthatnák ezt nekünk.
Nem fogok hazudni, én sem tudtam. Mielőtt megtörtént volna velem, nem volt fogalmam róla, milyen nehéz gyermekért küzdeni, ahogy arról sem, milyen nehéz elveszíteni az épp csak elkezdődött életet. Honnan tudhattam volna?
A női lét egyik legnagyobb tabuja ez. Valami, ami néma csendben köt össze és választ szét mindannyiunkat a világon.
„Ne görcsölj!” „Lesz másik.” „Fiatalok vagytok még.” „Jön, ha itt lesz az ideje.” „Nem akart még maradni.” „Próbálkozni kell.” „Eléggé akarod?” „Túl stresszes vagy.” És még sorolhatnám. Igazán ritka, hogy tényleg többre futja. Tudom, nem azért, mert bárki rosszat akarna. Azt is tudom, hogy a fájdalom nem csak a miénk.
Ha elmegy egy baba, vagy ha meg sem fogan, óhatatlanul veszít a család is. Mert a gyermek nemcsak egy pihe-puha gőgicsélő szeretetgombóc, hanem maga a nagybetűs JÖVŐ. Elvesztése mindenkinek ösztönösen fáj, ha megfogant, ha nem.
Ebben a veszteségben mégis a párnak van a legnagyobb szüksége a segítségre. De kizárólag értő segítségre, és csak akkor, ha kérik. Tudom, hogy rettenetesen nehéz ezekről a témákról beszélni.
És azt is tudom, hogy szinte kényszeresen érezzük, hogy mondanunk kell valamit. De az igazság az, hogy nem kell! Nem kell, ha nem kérik. Nem kell, ha nem hozzák fel.
A legtöbb, amit ilyenkor értük tehetünk, az az, hogy nem próbáljuk megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, csak csendben megállunk mellettük, hogy ha úgy érzik, hogy valamiért épp ránk van szükségük, akkor bármikor elérjenek. Ennyi. És higgyétek el, ennyi elég. Tudni fogják, hogy ott vagyunk, és szólni fognak, ha épp mi kellünk nekik.
De nem kell kényszeresen kérdezni akkor sem, ha nem tudunk semmit a párról. Mert előfordul, hogy kifelé boldognak mutatják magukat, mégis küzdenek.
Nem minden nő tud szülni, aki szeretne.
Nem minden nő tud szülni még egyet, akinek egyszer már sikerült.
Nem minden nő képes két gyerek után még egy harmadikat is a világra hozni.
Nem minden nő szeretne szülni.
De minden nő szeretné, ha békén hagynák a kéretlen tanácsokkal és a hülye kérdésekkel.
Nem kell kényszeresen mások életében kutakodni. Nem leszel jobb fej tőle, ha megkérdezed a kolléganődet, hogy mikor jön már a gyerek, de attól sem, ha a szemeidet összehúzva figyelmezteted, hogy ideje volna már a kistesónak.
Ez se nem vicces, se nem udvarias. Még a small talk kategóriába sem sorolható. Tudom, hogy nem rossz szándék húzódik meg mögötte, és azt is tudom, hogy tulajdonképpen évszázadok alatt bejáratott kommunikációs fordulatokról van szó, de semmi szükség rájuk! Ha legközelebb késztetést éreznél rá, hogy valami ilyesmit mondj, egyszerűen csak harapd meg a nyelved. Kicsit fájni fog, de biztos nem annyira, mit amennyire a másik félnek fáj az igazság.
A Meddőnek nyilvánítva! 26. részét itt is megnézheted:
Ha olvasnál hasonló történeteket, ITT teheted meg.
Nyitófotó: Andrea Piacquadio, Pexels.
