Szőke. Hátrány? Attól függ, honnan nézzük. A velejéig empatikus. Hátrány? Attól függ, honnan nézzük. Bálványalkat, aki ezzel nem elégszik meg. Azért bombázó, mert ez családanyaként is fontos neki, meg is tesz érte mindent. Ha megjelenik valahol, ott szeretet és megértés nyílik. Beszippant az aurája, hálás leszel, ha kapsz belőle valamit, miközben magától adja, nem tudná nem tenni, ha méltó vagy rá. Peller Mariann, az RTL Reggeli egyik műsorvezetője. Aki felkelti a képernyők elé a napot. Borús időben is.
– Figyelj, én a közepébe vágnék. Lélekközösség. Ez neked mi? Kivel közös, hogy közös, miért közös?
– Nagyon sokáig gondolkodtunk – egy nagyon kedves barátnőmmel csináljuk a Lélekközösséget –, hogy mi legyen a cím, a szó, ami a legjobban kifejezi azt, amit én szeretnék, amit képviselni próbálok. Hozzátartozik, hogy ez a barátnőm alapvetően nagyon szkeptikus. Viszont ahogy én tálalom neki ezeket a témákat, egy szintig befogadható számára. És valahogy ez a cél. Hogy mit jelent a számomra? Az én hitrendszerem szerint, ami igazán számít, az nem feltétlenül az emberi test, amiben vagyunk, hanem az a lélek, ami mozgatja, irányítja, ami az érzéseket megéli, közvetíti, jó esetben uralja. És ez köt bennünket össze. Ezért lélekközösség. Embereket szerettem volna magam köré gyűjteni, akik egymással is kommunikálnak, egymásnak is adnak tanácsot, könyvet, akik hasonlóképpen gondolkodnak. Nem ugyanúgy. Mindenkinek nagyon egyéni és szubjektív a hitrendszere. És nem is szeretnék senkit semmiről meggyőzni. Szóval ez nem egy őrült szekta, hanem valahogy hasonlóan érezzük a világot, és hasonló dolgokat szeretnénk benne. Szeretnénk jó hatással lenni. Én is szeretnék jó hatással lenni a közvetlen környezetemre, a tágabb környezetemre és erre a közösségre is. És önmagamra is. Ezek az emberek, ezek a lelkek is így gondolkodnak, így éreznek. Ez nekem a lélekközösség.
– Bárki beléphet a te lélekközösségedbe?
– Persze. Úgysem fog ott maradni, hogyha számára idegen témákat vetünk fel, vagy úgy beszélünk kvázi „spirituális” témákról, hogy neki az idegen és nem tudja befogadni. És ez az egyik mottóm. Ha hallasz egy beszélgetést, vagy elolvasol egy cikket, vagy kiteszek valamit magamból és azt megnézed: amit a magadénak érzel, amit be tudsz fogadni, azt tedd el. Amit meg nem, hagyjad és menjél tovább.
– Szerinted ez a rémület, amiben élünk, megsegítette, vagy még jobban meggátolta a hitedet? Nem benned, másokban. Vajon többen lesznek, akik felismerték a jóság jelentőségét?
– Egyértelműen igen. Azt érzem, hogy amikor a Covid első hulláma volt, akkor hetente egyszer élőztem. Ismert emberekkel is beszélgettünk. És úgy kellett, mint egy falat kenyér. Nem tudtam, meddig tart, mi jön még. Mert a jövőt nem nézegetem. Nem hiszek a jóslásban, jövendőmondásban. A jövő mindig változhat, egyéni döntésektől függően. Képzeld el Évám, bementem ebédet venni a család egyik felének és az előttem lévő hölgy megállított, hogy szeretné elmondani, nagyon köszöni, hogy van a Lélekközösség. Köszönöm az üzeneteket, a posztokat, az adásokat, nagyon nagy szükségem van rá, nagyon örülök, hogy van valami ilyen. És 2-3 naponta találkozom egy ilyen emberrel. Ezek olyan visszajelzések, amik még jobban megerősítenek.
Brutális nyomás van mindenkin globálisan. Ebben a helyzetben még inkább szükség van arra, hogy valahogy visszataláljunk a belső nyugalomhoz. Hogy meghalljuk a saját belső hangunkat. Nem az Úr hangja szólal meg, hanem az tényleg a saját belső hangunk. Hogy minden rendben van és minden rendben lesz. Mert úgy kell lennie.
– Az első karantén alatt belőled kifolyt egy könyv. A másodiknál elkaptad a Covidot.
– Születőben van a könyv folytatása. Tény, hogy amikor elkaptam a Covidot, nem tudtam írni. Nagyon rosszul voltam, és nagyon tanulságos volt ez a két hét, amíg ez a betegség uralkodott a testemen. És ezáltal valahogy az elmén is. Érdekes és megdöbbentő volt, hogy olyan filmeket szerettem volna nézni, amit már láttam, ami megnyugtat, hiszen ismerem. De abban a pillanatban, hogy bejött az első konfliktus, hányingerem lett és ki kellett kapcsoljam. Mert semmilyen nagy ingert nem tudott elviselni a szervezetem. Beleértve az étkezéseket is. Fogytam másfél kilót egy hét alatt…
– Mibőőőől?
– Jaj, de szeretlek. Már visszajött ne aggódj.
– Nyugtass már meg… Ropikat nem lehet szépen világítani.
– Imádlak, hogy ezt mondod. Szóval nagyon sokat meditáltam. Aztán eljött egy pont, amikor már attól is rosszul voltam. Semmit nem tudtam csinálni, csak aludni. Így még durvábban bezáródtam a saját elmémbe, a saját kis börtönömbe. Szóval mentálisan, fizikailag és lelkileg is megviselős volt. De érdekes volt figyelni, hogy milyen érzelmeket hoz föl bennem. Miket mozgat meg. Aztán, mikor túl voltam a nehezén, és el tudtam kezdeni újra írni, folytattam. És tudod, mit érzek? Mintha egy másik időszámítás kezdődött volna el. Nekem. A Covid után. Nem biztos, hogy ezt így megfogalmazzák, akik átestek rajta. Akik elkapták a vírust. De valójában, szerintem, erről van szó. Valamiféle más időszámításba lépünk át a vírus által.
– Borzasztóan szeretném hinni, hogy ez mindenkiből majd valami jót hoz ki. De csak ideges embereket látok, akik kötözködni szeretnének, mert valahol ki kell törjön az, ami belül ragadt.
– Be vagyunk zárva magunkba. Most az lenne a feladat, hogy önmagunkkal szembenézzünk. Már több mint egy éve erről szól ez az időszak. Rakjál rendet, rakd ki magadból. Miért vagy mérges, miért haragszol, mire vagy dühös, miért vagy agresszív, mire vagy mi váltotta ki, miért reagálsz így? Jó most már tudod, akkor rakjad már ki, okádjad már ki magadból. De ne másik emberre. Itt most mindenkinek magával kéne foglalkozni. Kirakni a súlyokat a hajóból, mert most van erre lehetőség.
– Nem tudjuk, mi jön, de ugyanolyan már sose lesz.
– Nem, szerintem ezt nagyon sokan nem akarják elhinni még. Hogy ez egy új világ. Már most születőben van, és aztán egyszercsak kialakul, és ez nem csak technikailag és fizikailag lesz más.
– Kanyarodjunk valami vidámabb dologra. Rózsaszín lányszobátokban, te hogy képzelted el magad? Mit gondoltál, hol leszel, mikor ennyi idős leszel?
– 37-ig nem merészkedtem gyerekként. Azt reméltem tizenéves lányként, hogy talán egyszer lehetek műsorvezető. Talán egyszer lehetek… Tudtam hogy ezzel szeretnék foglalkozni nagyon. Tehát nagyon erős volt a motiváció.
– Volt példakép? Tehát volt valaki, akire felnéztél, aki miatt?
– Többen, többen. Nők és férfiak is. Engem mindig a szórakoztatás vonzott. Tehát főleg fiatalon nem föltétlen a mély beszélgetések. Most az utóbbi időkben már azok is nagyon-nagyon. Friderikusz Sándortól kezdve, Jakupcsek Gabit néztem, Szily Nórát néztem. Aztán megérkezett Szulák Andi a maga szókimondó, humoros, pikírt stílusával. Őt is nagyon-nagyon szerettem. Azt éreztem, hogy szeretnék olyasmi is lenni, amilyen ő. Aztán Liptai Claudia, vagy Ördög Nóri… Nekem Vitray tanár úr volt a mester. Tőle tanulhattam. Olyan szerencsés vagyok. Vagy Máté Krisztától. Aki meg maga a precízitás, a felkészültség és a fegyelem a képernyőn. De engem vonzanak a spontán helyzetek. Alap, hogy fel kell készülni. Aztán pedig uccu neki, vesd rá magad és lesz ami lesz. Mert úgy tud igazán jó lenni egy interjú a végére, ha közben sodródik az ember az árral.
– Már mindenki beszélt arról, hogy kövér, szemüveges kislányok voltatok. Mit gondoltál akkor? Csúnyácska kislányként?
– Ez olyan nehéz. Mert az ember nem úgy születik, meg nem úgy nő föl, hogy magáról azt gondolja, hogy ő csúnya. Nem foglalkoztam én a külsőmmel, csak amikor már bántottak érte. Ebből derül ki az ember számára, hogy a külseje nem feltétlenül olyan, amilyet mások szépnek tartanak.
– Az akkori – azóta beteljesült – álmaid azok normál esetben a viszonylag jól kinéző nők álmai.
– Számomra nem volt kérdés, hogy egyszer én csinos leszek, esztétikus külsejű. Sosem gondoltam azt, hogy fú, de gyönyörű leszek, meg szépségkirálynő leszek. Pontosan tudtam akkor is, hogy nagyjából milyen külsővel áldott meg az ég. De azt tudtam, hogy egyszercsak ki fogom tudni hozni belőle a maximumot. Ez a bizonyosság ott volt gyerekkorban is. És amikor pár éve sikerült, akkor meg azt nem értettem, hogy nem tudtam ezt megcsinálni hamarabb. Hát mi a frász tartott vissza. Egy vicc.
De gyerekkoromban nem volt számomra kérdés, hogy én egyszer… nem leszek csúnya nő. Viszont nézd meg: itt vagyok 37 évesen, és nem szívesen mutatkozom smink nélkül. Megmaradt a nyoma, hogy csúnya kislány voltam. Lerakódások vannak.
– Bombázóvá nőttétek ki magatokat.
– Nehézbombázóvá, Éva. Egyszer valaki azt mondta, még amikor busszal jártunk Vörösvárról iskolába, hogy a brutálbarbik. Óriás, erős, sok.
– Te kivel beszéled meg, ha valami bánatod van?
– Én az a típus vagyok, akinek több beszélgetés kell, hogy kiventillálja magából. Elsősorban Annával (Mariann nővére, Peller Anna színésznő – a szerk.), Gyurival, ha olyan, amire nyitott (Mariann férje, Juni György sportújságíró, kommunikációs menedzser – a szerk.). Ha spiritualitás, akkor nem tudom vele megbeszélni… Lelki cuccok, akkor Anna. És van még két nagyon jó barátom, szinte második szüleim, akikkel a műsorban is dolgozom. Gyurkó Kati és Novák Laci.
– Teljesnek érzed magad az életedben?
– Majdnem. Szerintem csak pillanatokra lehet teljes az ember. Mindig jön valami új élmény, vagy valami olyan történés, ami miatt az elme elkezd túlpörögni és a hibát megtalálni. Úgy érzem, ez az életem valahogy arról szól, hogy helyrerakjak egy csomó mindent. Hogy legyek békés, legyek harmonikus, mert sokszor ki tudok billeni. Vannak pillanatok, amikor a teraszon nyugalomban beszélgetek a férjemmel, vagy beszélgetek a nővéremmel, vagy egyedül vagyok, és kicsit meditálok, akkor ezekre a pillanatokra érzem, hogy teljes vagyok.
– És amikor önmagad teljességébe éppen berobban két srác?
– És szinte mindig berobbannak. Itthon vagyunk mind. Kis szerelmeim, gyönyörűségeim, büszkeségeim. A jó édes dédikéjüket, hogy ilyen energiával… De hála Istennek, hogy ilyen energiával… Nehéz jó szülőnek lenni. És akkor már el is veszítem a teljességet. Egy jó kis erőpróba az anyaság, a szülőség.
– Mit szeretnél még csinálni, ha szabadon választhatnál valamit?
– Beszélgetni. Emberekkel. Ez hiányzik. És ezen dolgozunk, hogy újra lehessen utazás a lelked körül, mert nagyon szeretem az embereket megnyitni. Azt érzem, hogy közben mindenki őrzi ezt a hitét. De ha egy olyan emberrel ülnek le szembe, akiről tudják és érzik, hogy nem fogja őket hülyének nézni, akkor egyrészt ők is megkönnyebbülnek, de a nézőktől is olyan visszajelzéseket kapok, hogy köszönöm, mert olyan, mintha egy szelepet kinyitottál volna, hogy érezhetem, nem vagyok egyedül. És írni is szeretnék. Remélem, hogy még csinálhatom, és lesz még történet, amit közvetíthetek.
– A végtelen kísértés története honnan jött?
– Álmodtam egy csomó mindent. Éva. Jeleneteket láttam a könyvből. Félálomban. Így született az Utazás a Lelked Körül ötlete is. A műsoré. Mert akkor vagyunk alfa állapotban. Olyankor jön a valós sugallat a felsőbb énünktől. És beszélgettem Gyurkó Katival, a védikus asztrológussal. Mondtam neki, hogy zakatol az agyam. És már nap közben is. Egy picit elbambulok, a nevek… minden. Azt mondta, hogy akkor Kicsikém, miért nem írod le? Másnap leültem és megírtam, először a karaktereket és a történet vázát. Aztán megírtam az első fejezetet. A főszereplőt, Annabellát magamról mintáztam. 70-80 százalékban vagyok olyan, mint ő. 100 százalékban viszont a mesélő vagyok. Aki a keretet adja, mondja a történetet, kívülről nézi. A férj karaktere, az részben a Gyuri, a férjem. De sokkal szigorúbb ez a férfi, mint az én férjem. Tehát szélsőségesítem a karaktert. A többiek összegyúrt karakterek. Azért az életből merítettem, de teljesen önálló életre keltek.
– Dolák-Saly Robi azt kérdezte tőled, hogy milyen hiány lennél legszívesebben.
– Szomorúság-hiány, depresszió-hiány. Képzeld el, Csak egy pillanatig képzeld el, hogy soha többé nem lenne szomorúság. Meg mindenki kiegyensúlyozott, nyugodt, békés. Lehet, hogy dögunalom lenne…
– Nem lenne benne többet dolgunk.
– Ez így van, de valahogy akkor is az lennék. Csak egy kicsit legyen több ez a hiány. Nem kell, hogy totális hiány legyen. Jobb lenne a világ.
– És akkor szeretném a két kedvenc szavad is.
– Az egyiket nagyon gyakran használom, az a csodálatos. A másik… név is lehet? Annabella. Az én alteregóm. És az unokahúgom, akinek a nevét én adtam. Ha lányom lett volna, Annabellának neveztem volna.
– És kit szólítasz meg te?
– Csonka Picitől kérdezném, milyen gyógymód, vagy gyógyszer lenne, ha nem embernek születik.
– Ebben nyilván nincs profibb, mint egy hivatásos hipochonder…Jó volt veled dumálni. Szép napot nektek!
– És mindenkinek.
Nyitókép: Rózsa Erika.
