Ők voltak az első nők, akik sminkeltek, akik válogattak a férfiak közül, akik eldöntötték, akarnak-e házasodni és gyereket vállalni, s ha igen, mikor, akik önállóan rendelkeztek azzal a pénzzel, amit megkeretek. Ki ne lenne kíváncsi rájuk? Kurtizánok voltak mind. Megmarad-e így is a kíváncsiság vagy azonnal ellenérzéseink lesznek? Lia Celi olasz újságíró egyáltalán nem provokál, csak megmutat a könyvében tizenkét olyan nőt, akik az adott korban intelligenciájuknak, bátorságuknak, szépségüknek, gátlástalanságuknak vagy tehetségüknek köszönhetően, függetlenek, tehetősek, híresek lehettek.
Kárpáti Zsuzsa műfordítónak köszönhetően magyarul is nagyszerű élmény ezt a kultúrtörténeti érdekességekkel teli könyvet olvasni. A podcast számos konkrét sztorit tartalmaz, de arról, amit a könyv kiválthat, a fordítóval itt beszélgetünk.
Szerinted min múlik az, hogy ennek a könyvnek milyen lesz a fogadtatása itthon? Milyen a megfelelő olvasói hozzáállás ehhez a témához?
Úgy gondolom, nincs megfelelő olvasói hozzáállás, ahogyan szerintem nincsen Olvasó sem, csak emberek, akik olvasnak. A „képzeletbeli olvasó” kategóriája a tudomány és a görcsös, kezdő írók sajátja.
Az pedig, hogy kit, mikor, miért talál meg egy könyv, majdhogynem sorsszerű. A könyvekkel való kapcsolatunk épp ilyen egyedi. Nem azok a könyvek, gondolatok válnak később meghatározóvá számunkra, amik segítenek kikapcsolni az agyunkat, ellenkezőleg: a felfedezés, önvalónk megismerésének izgalma azokból az olvasmányélményekből bontakozik ki, amelyek konfrontálnak, katarzist okoznak, ami után már nem leszünk ugyanazok. Lia Celi műve ebben a konfrontációban segít.
Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy felmerül a kérdés: vajon hogyan fogadják majd itthon? Ez jelzi azt is, hogy a szövegnek tétje van. Ennél talán nem is kell több.
Mi az, amit ez a tizenkét nő tudott a saját korában, amivel képes volt hírnevet, pozíciót szerezni, és ezzel együtt elviselni a kurtizánokkal szembeni ellenérzéseket?
Ugyanaz, amit a 21. századi sikeres nő tud: nem tekinti morális kódnak a vele szembeni előítéleteket. És ezzel nem megkerülni szeretném a kérdést, inkább kihangsúlyozni a tényt, hogy bár elengedhetetlen a képesség és a tudás magas szintje (hiszen női testbe született, művelt, kifinomult elmékről beszélünk), ami valóban számít, az mégis a döntés, hogy mit kezdenek mindezzel. Döntés, bátorság, cselekvés hármassága épül a meglévő adottságokra.
Ma sincs ez másként, és ne legyenek illúzióink: a fejekben megszülető, másik emberre vonatkozó képzelt valóság (előítélet, forgatókönyv, minősítő hozzáállás, címkézés – ahogy tetszik) talán egyetlen történelmi korban sem torzította el úgy a világképet, mint manapság. Elvégre mit is mond azonnal a férfi, ha nő nem megy szobára vele? Mit leplez a „Tényleg, nincs még gyereked? De jó neked!”… Mit gondol az emberek többsége a harminc (ne adj’ Isten negyven) feletti női vezetőkről? Mi a 21. századi kamaszlány preferenciája az ismerkedés során?
Persze, ezek a kérdések számos tényező és összefüggés kusza láncolatának eredői. Ám a mindenkori kurtizán önmaga ura a szó egzisztenciális és átvitt értelmében is. Történetileg talán csak a tudatosság szükségszerűsége különbözteti meg őket. Szenvedély nélkül, a biztonságérzet nyugalma miatt ágyba bújni valakivel valóban mást jelent, csak mert (rossz) házasságnak hívjuk?
A tizenkét nőből számodra kiknek az élettörténete, viselkedése, szemlélete volt igazán érdekes és miért?
Ennél még a „Ki a kedvenc költőd?” is egyszerűbb kérdés. Lia Celi zseniális szerző, professzionális szinten űzi a hangnemváltást és az ebből fakadó hatáskeltés retorikai mesterségét. Minden történet magával ragadó, és ez nem marketing.
Kihívás volt, de imádtam, ahogy „felveszi a szöveg” Velence hullámzását, a kínai kultúra mederbe terelt áradását, a forradalmi Franciaország büszke dacosságát, a porcelánba töltött angol szókimondást, a vadnyugat szívósságát, az amerikai álom sekélyes kiégettségét és még sorolhatnám.
Mindegyik élettörténetből tanultam valamit: vagy azt, hogy az internet látszólagos végtelensége mennyire behatárolja a megszerezhető tudást; vagy azt, hogy a hősiesség még a digitális korban is felemelően emberi; vagy azt, hogy a külcsín és a belbecs kettőségének dilemmáját a robotika sem győzheti le, vagy azt, hogy nőnek lenni nem hatalom, nem eszköz, hanem esély a kibillent egyensúly visszaállítására.
Valójában miféle függetlenséget adott a különböző társadalmakban ezeknek a nőknek az, hogy a testüket bocsátották áruba?
Lelki, szellemi és anyagi függetlenséget – azt, amire mindannyian vágyunk. A „test áruba bocsátása” azonban implikálja a kölcsönös függőséget is, amit joggal degradálhatunk a kereslet-kínálat üzleti alapvetésére. Értelmezhetjük azonban a kettészakított férfi és nő ösztönéhségeként is – milyen szép a magyar nyelv, hogy nem tűri itt a többes számot…
Vajon mit gondolnak erről a könyvről a fiatalok, a családanyák, a férfiak, tudsz-e arról, milyen visszhangot váltott ki másutt?
Az első reakció az volt: „Te, ilyet?” Aztán: „És miről szól?”. Azt hiszem, ez – zárásként – válasz az első kérdésedre is. Azóta dedikáltam az egyik kollégám lányának (ami fordítóként azért mindig feszélyez); meséltem történetet belőle a tanítványaimnak, akik meglepődve hallgatták (persze, a körülmények ismertetése nélkül, nem tartanám etikusnak) és folyton azt érzem, hogy ehhez a könyvhöz Magyarországon magyarázkodni kell. Pedig mennyire egyszerű: ha az ember nem félrenézni akar, hanem látni; ha egy nő megélni akarja a nőiségét és nem megjátszani a nőiességet; ha a férfi nem a férfiasságát, hanem férfiúi mivoltát érezné – ha nem a külön-valóságot erősítenénk… Az a tizenkét nő, akiknek Lia Celi emléket állít a könyvében, nem morfondírozott ezen. Önazonosak voltak, tették, amit jónak láttak, éltek. Biztos, hogy velük van a baj?
A teljes beszélgetés meghallgatható itt:
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
