Ha egy regényt legalább úgy fogadnak, mint a Harry Pottert, az Angliában igazán nagy szó. Ha Steven Spielberg azonnal lecsap a megfilmesítés jogára, az meghozza a világhírt. Richard Osman televíziós show-k készítője, producer és író remek érzékkel és érzékenységgel egy luxus nyugdíjas otthon idős lakóiból csinált detektíveket. Szellemileg friss, tettrekész, belevaló nyolcvanasokból, akiket az olvasók imádnak, hiszen A csütörtöki nyomozóklub óriási siker lett. Izgatottan vártuk a folytatást, ami talán még jobb is lett, mint az első rész! A férfi, aki kétszer halt meg című könyvről Orosz Anna műfordítóval beszélgetünk és próbáljuk megfejteni Osman titkát.
Itt van például a nyomozóklub egyik tagja, Joyce, aki korábban ápolónőként dolgozott, de mióta nyugdíjas, leginkább barátnőjével, Elizabeth-tel múlatja az időt. Joyce süteményt süt, kedvesen figyel mindenkire, barátságkarkötőket tukmál idegenekre és naplót ír:
„Bárcsak megint történne valami izgalmas. Bármi. Mondjuk, egy tűzvész, amiben senki sem sérül meg? Csak legyenek lángok meg tűzoltóautók. Mi termosszal a kezünkben körbe álljuk azt, ami lángokban áll, Ron pedig odakiabálhatja a tűzoltóknak, hogy mit csináljanak. Vagy egy viszony, az szórakoztató lenne. A legjobb az lenne, ha nekem lenne viszonyom valakivel, de nem vagyok telhetetlen, elég, ha történik valami botrányos. Mondjuk, egy kapcsolat óriási korkülönbséggel, vagy ha valakinek hirtelen csípőprotézisre lesz szüksége. Vagy egy affér melegekkel? Ilyen még nem volt Coopers Chase-ben, de szerintem mindenki odáig lenne érte. Mi lenne, ha börtönbe kerülne valakinek az unokája? Vagy ha lenne egy árvíz, amiből mi kimaradunk. Na mindegy, szerintem értik, mire gondolok…”
A történetben Elizabeth titkosszolgálati múltjából bukkan fel egy férfi és segítséget kér. Úgyhogy erről, és nem kevés gyémántról is hamarosan szó esik a naplóban. Orosz Anna szerint sajátos narrációjával Joyce teljesen elveszi az élét egészen durva helyzeteknek:
„Egészen meghökkentő megjegyzései és nézőpontjai vannak. Valószínűleg ettől működik olyan jól Osman stílusa, hogy nagyon jól tud oldani, ügyesen tud egyensúlyozni a megható, az izgalmas, és a humoros részek között. Ehhez kell egy ilyen karakter, mint Joyce, aki sokkal inkább főszereplővé válik ebben az új részben. Az első kötetben a bűnesetek megoldásait inkább Elizabeth irányította, itt a második részben viszont Joyce-nak jut sokkal több önállóság.
Amellett, hogy változatlanul keresi a szerelmet, továbbra is szeretne még jobb kapcsolatot a lányával, és ugyanannyira pletykás, mint eddig, de pontosan az ő nyitottságának és az újdonságra fogékonyságának – mint például a közösségi média -, a kapcsolatteremtésben való nagyobb jártasságának köszönhetően képes ráakadni valakire, akin az egész csütörtöki nyomozóklub bosszút akar állni Ibrahim miatt.”
„A rendőrséghez közeli sarkon elhalad három biciklis kamasz mellett, akik mind kapucnit viselnek. Kannabiszszag csapja meg Ibrahim orrát. Coopers Chase-ben rengetegen szívnak kannabiszt. Állítólag hatásos a zöldhályogra, de a statisztikák alapján kizárt, hogy ennyi embernek zöldhályogja legyen. Még fiatal korában Ibrahimot néhány gazdagabb barátja rábeszélte, hogy próbálja ki az ópiumot. Túl gyáva volt még egyszer kipróbálni, de talán érdemes lenne felvennie a bakancslistájára. Elgondolkodik, vajon hol lehet ópiumot szerezni. Chris és Donna biztos tudja. Roppant hasznos, ha az embernek rendőr ismerősei vannak.
Ez a három fiatal pont úgy néz ki, mint akitől Ibrahimnak félnivalója lehet, és ezzel ő is tisztában van. De egyáltalán nem ijed meg tőlük. Mindig is lógtak az utcákon biciklis fiatalok, és ez is így lesz, akár Fairhavenben vagyunk, akár Londonban vagy Kairóban.
Ibrahim meglátja a Daihatsut. Hazafelé elviszi az autómosóba. Elsősorban azért, hogy kifejezze Ronnak a háláját, de azért is, mert szereti az autómosókat. Előveszi a telefonját. Ez volt az első, amit ma megtanult. Az ember egy mobilappon keresztül is fizetheti a parkolást. Az app az applikáció rövidítése. Mégsem akkora baj, hogy mindenki a telefonját bámulja? Ha az ember zsebében van az emberi tudás és teljesítmény teljes tárháza, akkor mégsem baj, ha…
Ibrahim nem hallja a bicikli közeledését, de érzi, ahogy elsuhan mellette, és látja, ahogy egy kéz megragadja a telefonját, és olyan erővel tépi ki a kezéből, amitől ő a földre zuhan.
Az oldalára esik, és addig gurul, amíg a padkához nem ér. Azonnal érzi a fájdalmat a karjában és a bordáiban. Elszakadt a kabátujja. Meg tudja majd varratni? Nagyon reméli, mert ez a kedvenc dzsekije, de a szakadás rosszul fest, kilátszik a fehér bélés, mintha a csontja lenne. Lépéseket hall, rohanást és kamaszos vihogást.”
Biztosan nem vagyunk egyedül azzal a vágyunkkal, hogy megfejtsük, vajon mit tud Richard Osman, amit más nem. A fordító sok időt töltött a szöveggel, nyilván közelebb van a megoldáshoz:
„Én is gondolkodtam, vajon hogyan találja ki Osman a történeteit. Szerintem a karakterekkel kezdte, eleve érzelmesség, életbölcsesség árad mindegyikből, nyilván ez volt az alap, és ehhez találta ki aztán a nagyon agyafúrt krimiszálat. Én egyébként bármikor beköltöznék ebbe a nyugdíjas faluba, annyira idilli a környezet, a társaság, hogy nehéz nekik ellenállni. Vagyis lehetetlen nekik ellenállni.”
Miközben nem rózsaszínű az életük, mert korukból adódóan számos problémájuk van, Elizabeth társa demenciával küzd, Ibrahim – a hajdani pszichiáter – pedig lelkileg nagyon nehezen gyógyul a támadás okozta sérülésekből. „Az élet azért nincs kizárva ebből a nyugdíjas faluból – folytatja Orosz Anna ‒, nem olyan helyről beszélünk, ahová sosem köszönt be a halál, és ahol mindenki 130 évig fog élni, és senkinek semmi baja. A problémáikat ugyanúgy az élet velejárójának tekinti Osman, és a szereplői is annak tekintik. Egyáltalán nem veszik könnyedén. De mégis van egy szándék, hogy ne süppedjenek bele a depresszióba, és talán az a legfontosabb üzenete ennek a regénynek, hogy ott van körülöttük a támogató közeg, vagyis a barátaikra, egymásra mindig számíthatnak.”
„Állandóan a gyémántok járnak a fejemben. Azért húszmillió fontra már mindenki felkapja a fejét, nem igaz? Én biztosan. A Deal or No Dealben azt szokták mondani, hogy a huszonötezer font olyan összeg, ami „megváltoztatja az ember életét”, de erre azért nem vennék mérget. Az ember kifizeti belőle a hitelkártya-tartozását, elmegy Portugáliába, és talán még pár új ablakra is futja. Na de húszmillió? Valaki biztosan meg fogja kaparintani, még ha útközben meg is kell érte ölnie pár embert. Közben rájöttem, hogy rosszul írtam valamit. Ron nem „tűkkel a fenekén” várja az akciót. Hogy is van ez a kifejezés? Valahogy így hangzik, nem? Mindegy, egyelőre így hagyom, mert igazság szerint nagyon is passzol Ronhoz.
Szóval holnap irány Hove, ami pompásnak ígérkezik. A délután fél hármas busszal megyünk Brightonba, aztán a nagy M&S előtt leszállunk, és besétálunk Hove-ba. Elizabeth szigorúan meghagyta, hogy semmi vásárolgatásra ne számítsak, tehát biztos, hogy nem pusztán szórakozásból megyünk, hanem dolgunk van. De vajon miféle dologról van szó? A gyémántokról? A gyilkosságról? Esetleg mindkettőről? Az pompás lenne.”
A teljes beszélgetés meghallgatható itt:
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
