A fehér pamut alsónemű ott hevert a megvetett hitvesi ágyon – egy rövid szárú kezeslábas, amelynek az ülepe teljesen nyitott. Ez meg mi, kérdezte tizennégyéves kamaszlányom elkerekedett szemmel, miközben a furcsa ruhadarabot szemléltük. Azt gondoltam, hogy az újabb irodalmi zarándoklat izgalma majd csak engem kerít hatalmába, miközben a kamaszok érdektelenül húzzák a szájukat, és észak-angol férjem is csak udvarisságból tesz fel kérdéseket az angol írónő, Elizabeth Gaskell manchesteri házát bemutató lelkes önkénteseknek. De ez az apró részlet – a furcsa alsónemű – mindannyiunk figyelmét megragadta.
Elizabeth Gaskell Magyarországon kevésbé népszerű, mint például Jane Austen vagy a Brontë nővérek, de irodalmi jelentősége egyre szélesebb körben ismert nálunk is. Egyik legolvasottabb regénye az Észak és Dél a viktoriánus Anglia iparosodásának tükrében mutatja be az angol társadalomra nagyon jellemző osztálykülönbségeket. Mindezt egy rendkívül független, arisztokrata származású, orrát kicsit magasan hordó, aktív női főszereplő, Margaret Hale alakján keresztül.
A hálószoba őre meglátta az arcunkra kiült értetlenséget, és lelkesen felemelte a ruhadarabot, hogy jobban megnézhessük azt.
Ő maga sem értette sokáig, mi célt szolgált ez a különös fazon. A választ egy évekkel azelőtti idős látogató anekdotája adta meg, amelyben elmesélte, hogy viktoriánus nagymamája szerint a különös szabásnak nagyon is praktikus oka volt.
Mivel a nők akkoriban réteges, hosszú ruhákat viseltek, ez a megoldás lehetővé tette számukra, hogy egyszerűbben elvégezhessék a dolgukat – akár a vasútállomás peronján állva is.
A nagymama elmondása szerint a peronokon lévő tócsák nem minden esetben az esővíz nyomai voltak. A vonatra várakozó nők gyakran a nagy szoknyák takarásában, a peronon állva, diszkréten könnyítettek magukon. Erre pedig azért volt szükség, mert a vonatokon nem volt mosdó, a nyilvános vécék pedig többnyire csak férfiak számára készültek.
Ez az apró, mégis meghökkentő részlet rámutatott arra, hogy a 19. századi nők szabadságát nemcsak társadalmi elvárások, hanem saját fiziológiai szükségleteik is korlátozták – gyakran szó szerint a hólyagjuk rabjai voltak.
Gyorsan utána néztem a múzeumi önkéntes anekdotájának, és bár a peronon pisilésről nem találtam meggyőző bizonyítékot, egy hasonlóan megdöbbentő fogalommal találkoztam több cikkben is: the urinary leash, magyarul a „pisipóráz”.
Viktoriánus külön szférák
A viktoriánus korban a társadalom élesen kettéválasztotta a férfiak és nők életterét. A férfiaké volt a közszféra – a munka, a politika, az üzlet és a közösségi élet világa. A nőké pedig a magánszféra, vagyis az otthon, ahol a háztartás vezetőjeként és elsősorban anyaként kellett helytállniuk.
Az ideális nő a korabeli eszménykép szerint az „Angel in the House”, vagyis a szelíd, odaadó, házias és önfeláldozó feleség volt, aki nem hagyta el az otthont.
Ezt a képet Coventry Patmore angol költő főműve, a házasélet dicshimnuszát zengő The Angel in the House (Angyal a házban, 1854-1862) költeménye népszerűsítette angol nyelvterületeken még a huszadik században is. Coventry Patmore versének egyik legnépszerűbb része “A Feleség Tragédiája” (The Wife’s Tragedy) címet viseli, és ezzel a gondolattal indít:
“A férfit kell örömre bírni; s őt
Örömre bírni – női öröm; a férj jogos
Szükségleteinek sötét örvényébe veti magát,
Hogy a legjobbat adhassa neki.”
(Man must be pleased; but him to please
Is woman’s pleasure; down the gulf
Of his condoled necessities
She casts her best, she flings herself.)
Az elbeszélő költemény száz oldalnyi terjedelemben járja körül a tökéletes feleség koncepcióját, és véste ezzel ismét kőbe a patriarchális társadalom kikötéseit, elvárásait az ideális anya és feleség szerepvállalását illetően.
Harc a pisiléshez való jogért
Az 1851-es Londoni Világkiállításon mutatták be Sir George Jennings angol vízvezetékszerelő “Monkey Closet” nevű találmányát, amely az első nyilvános öblítős WC-k egyike volt. A kiállításon nők és férfiak egyaránt használhatták az illemhelyeket, és bizonyos források szerint a kiállítás időtartama alatt több mint nyolcszázezer látogató fizetett egy pennyt a vécéhasználatért. (Innen jön az angol kifejezés “to spend a penny” ami a vécézésre használt eufemizmus).
A kezdeti siker után, az elsősorban férfiak számára létesített londoni nyilvános vécék azonban mégsem váltak népszerűvé, csak nagyon kevesen használták őket.
A szigorú viktoriánus morálokkal ellentétes volt az az elképzelés, hogy az emberek “nyilvánosan” könnyítsenek magukon. Különösen érvényes volt ez az elv a nőket illetően.
A nők testi szükségleteiről beszélni alapvetően szemérmetlenségnek számított, így a legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy a nők maradjanak csak szépen otthon és gondoskodjanak a gyermekekről, nyilvánosan vécére menni pedig eszükbe se jusson.
Az 1850-es években megalakult a Ladies Sanitary Association, amely küzdeni kezdett azért, hogy a nők is hozzájuthassanak nyilvános mosdókhoz. Bár néhány női illemhely végül megnyílt, a fejlődés nagyon lassú volt, és még évtizedekig probléma maradt.
Ezek a korlátozások természetesen a női társadalomnak azt a részét érintették legkeményebben, akik társadalmi helyzetükből kifolyólag nem engedhették meg magunknak, hogy ragyogó arccal élvezzék az otthon melegét. A társadalom legszegényebb rétegei, illetve gyakran az alsó középosztály nőtagjai között ugyanis, ha nem is sokan, de voltak dolgozó nők a 19. századi angol társadalomban.
A tipikus női munkákat végző nők, mint például tanárok, nevelőnők, varrónők azonban nem léphettek be a közszféra férfiak által uralt tereibe. Ilyen szféráknak számítottak a kávéházak, pubok vagy egyéb középületek.
A nők így abban a lehetetlen helyzetben találták magukat, hogy biológiai szükségleteik is korlátozták őket a szabad mozgásban.
A nők sokszor már előre korlátozták a folyadékfogyasztásukat, hogy kibírják pisilés nélkül amíg eljutnak A-ból B-be. Ezt a pisilésből eredő korlátozást nevezték el angolul urinary leashnek, azaz pisipóráznak.
Az alapvető hozzáállás a női nyilvános vécék használatához azonban továbbra is az volt, hogy az ilyen helyeken dolgukat végző nők szemérmetlenek, és minden bizonnyal prostituáltak. Emiatt a nyilvános női vécék puszta létezése is veszélybe sodorhatta a nők tisztességét.
A viktoriánus társadalom szemében a női erkölcs megóvása sokkal fontosabb volt, mint a nők fiziológiai szükségleteinek figyelembevétele.
Az előkelőbb osztályt képviselő nők számára lassan javult a helyzet, hiszen az elegáns áruházak üzemeltetői rájöttek, hogy az úrihölgyek hosszabb ideig maradnak, és persze így több pénzt is költenek majd a luxusüzletekben, ha vásárlás és válogatás közben a dolgukat is kulturált körülmények között tudják elvégezni.
Különféle magáncégek és női szervezetek nyitottak London belvárosában nyilvános vécéket, amelyek egyúttal afféle társalgószoba szerepet is betöltöttek. Mivel ezek a nyilvános társalgó vécék mind fizetősek voltak, csak az előkelő társaság tagjai engedhették meg maguknak a használatukat.
A londoni Selfridges áruház 1909-ben létesítette az első nyilvános női vécét, amit a szüfrazsettek is használhattak kampányolás közben egy pisiszünetre.
A 19. század végén létrejött egy másik nőjogi szervezet, a Union of Women’s Liberal and Radical Associations, akik a londoni munkásosztály nőtagjai számára próbáltak kiharcolni nyilvános vécéket, és követelték, hogy a camden városi férfi vécé mellé egy női részt is elhelyezzenek.
A férfiak viszont olyannyira ellenezték az ötletet, hogy amikor megépült a Camden High Streeten a női illemhely, a helyi bérkocsisok belehajtottak az épületbe, azzal indokolva ezt, hogy az rossz helyen áll.
Az első hivatalos női nyilvános mosdó 1893-ban nyílt meg a londoni Stranden, majd a századfordulón további illemhelyeket létesítettek az angol fővárosban. A nők azonban továbbra is vonakodva használták ezeket, mivel a nyilvános vécékhez kapcsolódó előítéletek továbbra is erősen éltek a társadalomban.
A szemléletváltás lassan indult el, és a női nyilvános illemhelyek elterjedése csak az első világháború idején gyorsult fel igazán, amikor a nők belépést nyertek a korábban kizárólag férfiak által uralt terekbe. Ilyenek voltak például a fegyvergyárak, ahol közel egy millió nőt foglalkoztattak.
Ez az újfajta társadalmi szerepvállalás nemcsak a munka világában hozott változásokat, hanem rávilágított a nők alapvető szükségleteire is – például a tiszta és elérhető nyilvános illemhelyek iránti sürgető igényükre.
Bár a 20. század első felében valóban gyarapodott a nyilvános női vécék száma Angliában, a hozzáférés továbbra sem vált általánossá. A társadalom bizonyos csoportjai faji hovatartozásuk, fogyatékosságuk vagy gazdasági helyzetük miatt továbbra is kirekesztésben részesültek.
Ebben az időszakban a nők életformája is jelentős változásokon ment keresztül; egyre többen vállaltak munkát, utaztak, vásároltak illetve szórakoztak mozikban vagy színházakban. Ahogyan a nők egyre több időt töltöttek az otthon falain kívül, a nyilvános vécék iránti igény is egyre sürgetőbbé vált.
Sem az Egyesült Királyságban sem Magyarországon nincs olyan törvény, amely jogilag kötelezné az önkormányzatokat nyilvános illemhelyek létesítésére, ezért nagyon változó az, hogy az ország mely részén éppen milyen körülmények között könnyíthet magán az épp arra járó nő.
A nyilvános illemhelyekhez való hozzáférés hiánya a nők alapvető emberi jogait sérti, mivel korlátozza a szabad mozgásukat és társadalmi szerepvállalásukat. Ez a korlátozás a patriarchális társadalmi rendet erősíti, amely továbbra is megnehezíti a nők mindennapi létezését a városi térben, és gátolja társadalmi egyenlőségük megvalósulását.
Itt az ideje, hogy végre lerázzuk ezt a „pisipórázt” – nemcsak a viktoriánus nők örökségeként, hanem a mai társadalom női tagjainak valódi szabadságáért is.
Források: itt, itt, itt, itt és itt
fotók: Adobe stock és youtube
Már az adód 1%-ával is támogathatsz bennünket, hogy továbbra is írhassunk neked! Itt tudod megtenni a felajánlásod!
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
