A mai élet szerves része a mobiltelefon. Használom, mert számtalan dologra kell: dolgozni, beszélni, kapcsolatot építeni. Olvasok is rajta. És nem, nem vagyok függő!
Ezt a mondatot még egy évvel ezelőtt is rengetegszer elmondtam. Mentegetőztem? Tudatosan nem, mert hittem is, amit mondtam. Még akkor is hittem, mikor a testvérem rám szólt, hogy ne pillantsak fél percenként rá, ha együtt sétálunk, hogy tegyem le kávézás közben, hogy ne nézegessem a moziban.
Nem vagyok függő, szajkóztam állhatatosan. Csak átlagos felhasználó.
Mégis elvonási tüneteim jelentkeztek, mikor a telefonom beleesett a felmosóvízbe, és én három napra mobil nélkül maradtam.
Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy percenként nyúltam a farzsebemhez, és szó szerint megőrültem a ténytől, hogy nem kapok értesítést, nem olvasok üzenetet. Reggel a kávé mellett viszketett a tenyerem, mert nem tudtam elolvasni a megszokott cikkeket. Napközben ezerszer nyúltam a telefon után. Hiányzott a facebook, a szokásos appok.
Mikor kezdődött? Igazából szinte észrevétlenül lett függő viszonyom a mobilommal.
Előtte normálisan álltam hozzá az internethez, telefonhoz, emberi kapcsolatokhoz, közösségi hálóhoz. Könyvet olvastam. Hús-vér emberekkel beszélgettem. Aztán lett egy igazán jó mobilom, meg korlátlan netem, ami nem igényelte, hogy otthon leüljek a géphez. Jött a Covid, ami csökkentette a fizikai kontaktot, és én egyre mélyebbre süllyedtem a virtuális térbe.
Egy kis facebook… Néhány játék, app, Messenger, Viber… Észrevétlenül fontak be, én meg éltem boldog tagadásban az életem.
Néha felemeltem a fejem, fél szemmel beszélgettem, fél szájjal hümmögtem. De csak féllel. A másik fél valahogy mindig a virtuális térben maradt.
Aztán a telefonbalesetnek köszönhetően mobilárván maradtam. És egy pillanat alatt rájöttem, mennyire kötöttségben élek.
Ideges voltam. Frusztrált. Szabályos elvonási tüneteim voltak…
Szinte rángatózott a kezem, annyiszor nyúltam hiába a mobil után. Estig milliószor káromkodtam el magam, a felmosóvizet, a szervizt és mindent okoltam, amiért elvették az én kis megszokott életem.
Olyan volt az egész, mint mikor 12 év után leszoktam a cigiről. Hiányzott a mobilom. A virtuális barátaim, a megszokott mozdulatsor.
Szörnyű volt. És a tény, hogy szörnyen vagyok mobil nélkül még idegesebbé tett.
Másnap reggel a kávéhoz újra kivittem magammal egy könyvet. Igazi, lapozóst. Papírból. Délelőtt mobil nélkül élveztem a sétát a kutyával, délután, miközben a fiamat vártam a táncórán, másik anyukákkal beszélgettem. Nem fél szemmel, hanem teljesen odafigyelve.
Három nap után már nem voltam ideges, hogy nem volt a mobil a kezem ügyében. Hiányzott, de lefoglaltam magam mással. És tudatosodott bennem, hogy van élet az interneten kívül is.
A negyedik napon kaptam vissza a telefonomat. Majdnem körbepuszilgattam.
És nem, nem vágtam a sarokba ,,soha többet nem nyúlok hozzád, az élet nélküled szebb” felkiáltással. Mert most is állítom, hogy a mobil a munkámhoz kell. Az életem része. Szerves része. És rossz nélküle.
Viszont mégis döntésre jutottam abban a néhány napban, míg az online téren kívül mászkáltam: mértéket kell tartanom. Tudatosan.
Így most reggel a könyvem társaságában kávézom. És nagyon élvezem újra az olvasást. De egyébként is kitiltottam – a párommal közös egyetértésben – a mobiltelefont az étkezőasztaltól.
Ha emberekkel beszélgetek nem nyúlok a telefonomhoz. Odafigyelek, jelen vagyok. Többet sétálok, programokat szervezek.
A gyerekektől sem vettem el a telefont, mert nem akarok bort inni és vizet prédikálni , és azt gondolom, a tiltás nem lenne hasznos.
A mai világ része a digitális lét. Nem tiltom tehát, de időkorlátot szabok, és főleg, alternatívát kínálok. Mobiljátékok helyett többet kártyázunk, gyakrabban megyünk levegőre. Mindenki rendszeresen sportol – én is.
Virtuális kapcsolatok helyett igaziakat építünk és vigyázunk rájuk, kalandjátékok helyett az életben éljük meg a kalandokat.
Most, egy évvel a mobilom rövid elvesztése után is azt állítom, nem vagyok függő. Átlagos felhasználó vagyok. És tudatosan odafigyelek arra, hogy ez így is maradjon.
Hisz a telefon az én ,,szolgám”, és nem én az övé.
Nyitókép: freepik
