„Akkor lassan rám néz, le a babára. Megérti, hogy levegőhöz jutott” – egy önkéntes egy napja

Családok, gyerekek, anyukák, babák – szinte azt sem tudják, mi történik velük. Görcsösen fogják megmaradt kis táskájukat, szorítják egymás kezét. Nehezen hiszik el, hogy itt segítséget kapnak. A transzportok egymás után érkeznek, az önkéntesek, orvosok, tolmácsok körében ajándék egy kis szünet vagy bármilyen ok a mosolyra. Egy nap az egyik magyarországi  menekültponton, Kecskeméti Zsuzsa tollából.

Kinyílik a kisbusz ajtaja. Szinte teljes csendben szállnak ki belőle nők és gyerekek. Karon ülők, totyogók, kiskamaszok. Szépséges anyukák, jól öltözött nagymamák. 

Az egyik nőtől elveszek egy pár hónapos babát, akit már alig tud tartani. Másik kezemmel megfogom táskáját, azt szorítja nagyon, nem adja ide. Fut a kocsi hátuljához, cibálja ki a csomagját, alig hiszi el, hogy akik ott vannak, segítenek. Néz engem, hogy megyek-e a babával, közben próbálja cibálni maga után a fiait, akkor látom meg, hogy az egyik kezében egy cica van takaróba tekerve. Babakocsijuk nincs. A babát megfogja a tolmács, addig futok egy kocsiért, mikor visszaérek, elkezdem beletuszkolni a babát. Tudjuk, milyen ez, biztonsági övek halmazát áthúzkodni az overálon, alul, elöl bekötni, ki ne csússzon, azért az egy tortúra.  

Akkor jut eszembe, hogy milyen jó baba, nem sír. Lehet, hogy alszik? Ránézek, nem alszik. Ösztönösen szólok hozzá, megsimogatom a kis arcát, tudom hogy nem érti, de a mosolyt és simogatást minden nyelven értik a babák.

Semmi reakció. A szembogara rebben, pislog de nem mozdul. Akkor értem meg, hogy mi történik. Sokkos állapotban vannak. Nézem a többi gyereket, mint kicsi zombik ahová ültették őket ott várnak.

Az anyukájuk a csomagokat nézi, zavartan lépked egyik lábáról a másikra. Lassan leesik, hogy fogalmuk nincs, mi történik. Próbálok angolul beszélni a nőhöz, rám sem néz. Odaér az ukrán tolmács, szépen lassan újra elmond neki mindent, hogy ne féljen, itt minden ingyen van, ez egy menekültpont, pihenjenek meg, máris kapnak enni és inni, senki nem nyúl a csomagjukhoz.

Akkor lassan rám néz, le a babára. Megérti, hogy levegőhöz jutott. Az arca kissé eltorzul, mintha sírni kezdene, de visszanyeri a nyugalmát. Kéri, adjam oda neki a babakocsit. Megszakad a szívem. Meglátom, hogy olyan táskája van, mint nekem. Egy gyönyörű piros, a kedvenc márkám. Én a férjemtől kaptam az enyémet. Az övé vajon hol van? Én már tudom, hogy nem sírok, amíg kint vagyok. Ebből értem meg, hogy ez én is lehetnék, de az események folynak tovább.

Újabb család érkezik, beregisztrálnak, ők kicsit jobban maguknál vannak, de az egyik gyerek lázas. Az ukrán orvossal, aki szolgálatot teljesít a mi pontunkon, angolul tudok beszélni. Nem könnyű, mert nem ismeri a gyógyszerek nevét, de egyszer csak rájövök, hogy nagyon okosan a diagnózist mondja és a hatóanyagot, amire szüksége van.

Soha nem gondoltam, hogy egyszer ekkora haszna lesz a mi életünk nehézségeinek. Ismerem a gyógyszerek hatóanyagát, mert volt, mikor ismernem kellett. Így sokkal könnyebbé válik a munka.

Ő mondja, milyen tünetre keres, milyen hatóanyagú lenne jó, gyereknek vagy felnőttnek kell, én kikeresem a megfelelő gyógyszereket, ő pedig adagolja. Vizsgál, szűr, gyógyszerez, sebet kötöz, én pedig örülök, hogy van valami, amivel tényleg tudok segíteni. A végén már mosolygunk is egymásra ebben a furcsa tábori világban.

Újabb transzport. Mondom az orvosnak, azt tapasztalom, hogy sokkos állapotban vannak, nézze meg majd a babát is.

Azt mondja, adjak gyümölcspürét és csokit a gyerekeknek, a cukortól hamar jobban lesznek . Hihetetlen, de igaza van. Egy óra múlva az cukor oldja a stresszt, kicsit rendetlenkednek is már. Megnézi a babát, megnyugtat, hogy jól van, ez természetes reakció, az anyatej majd őt is visszamozgatja.

Mindenki mosolyogva nézi, ahogy egyre hangosabb gyerekzsivaj lesz az udvaron. Van viszont gyerek, akiknek a sokk sírásban oldódik. Egy négy év forma kisfiú, már több mint egy órája csak sír. A nagymamájával érkezett, aki nagyon kétségbe van esve. Mindent próbáltunk, de nyilván a szüleit és az otthonát keresi a fiúcska. Épp valamiféle nyugtató hatóanyagú gyógyszert keresek az orvosnak, mert már csak ezzel tud segíteni. Nyilván nincs ilyen, én mondogatom, hogy talán valamiféle magnézium tartalmú is elég lenne, de mást keres, az pedig nincs. Feszülünk, mert közben pozitív tesztet is talált.

Az adománysátorban a gyógyszereknél pakolok, alig kapok levegőt. Kimegyek kicsit, meg kell nyugodnom, de a sátor előtt a látványtól lezsibbad a karom.

Katonák jönnek mindenfelől. Nyilván egy pillanatra megijedek, mit csinálunk ezzel a sok kicsivel itt, ha baj van… de ahogy oxigénhez jut az agyam, gyorsan kódol. Ezek magyar katonák, azért jöttek ide, mert vagy nekik is segítségre van szükségük, vagy nekünk fognak segíteni valamiben. Mosolygok, hiszen nekik is kell az erő, a támogatás. Kínálom nekik a friss szendvicset, gyümölcsöt, vizet. El sem akarják fogadni, nem akarják a menekültektől elvenni. Nevetve mutatjuk meg nekik, mennyi minden van, de ők tartózkodnak.

Ez most itt másoknak kell. Ők kapnak. Elszorul a torkom. Fiatal, életerős, tiszta tekintetű férfiak. Tudják mi a dolguk. Védenek minket.

Nem tudom, miért álltak meg ott, ahol vagyunk, de tudom, hogy nem véletlenül várnak valamire a határhoz ilyen közel. Nem feszültek, mosolyognak. De rajtuk a menetfelszerelés és a fegyverek. Közben az ordító gyerek a katonák láttán lecsendesül.

Egy katona, olyan negyvenes lehet, gondolom szintén apuka. Leguggol hozzá. Hogy milyen nyelven és mit mond, nem hallom. De a kisfiú rámosolyog. A katona ad neki egy nyalókát. Nem is értem. Van nála egy zacskó nyalóka. Ja de. Értem.

Ez a kis titok, hogy nem kell félni a katonáktól. A jó Isten áldása legyen ezen a férfin, aki még erre is tudott gondolni ebben a helyzetben. Minden tiszteletem. A katonák megköszönik a semmit. Mosolygunk bátorításul, ők intenek és visszahúzódnak a furcsa járműveikbe. Átsuhan az agyamon, remélem soha nem kell majd valóban harcolniuk és mindannyian visszatérhetnek a családjaikhoz.

Szünetet tartok, mert épp van egy kis gond. Mentő jön, covidost visznek el. Fertőtleníteni kell, várunk. Hajnal óta itt vagyok, már késő délután van. Eszembe jut, hogy nem ettem még. Hoztam egy kis útravalót magamnak, kibányászom a kocsiból. Figyelek, ne vigyek be sok cukrot, ne oldjam hirtelen saját sokkomat, tudjam tenni, amit kell.

Állunk a segítőponttal szemben piros mellényben önkéntesek, csendben rágcsálunk, iszunk egy kis vizet, próbálunk pihenni, ismerkedünk. Egyszer csak a határ felől óriási morajlás.

Mindenki arra néz, feszült csend. Nem bírom, megszólalok. Remélem ez nem egy tank, csak egy traktor. Mindenki bólogatni kezd. Én is erre gondoltam. Suttogja a mellettem álló és megszorítja a kezem. Meglátjuk a szép kék traktor hatalmas kerekét és hangosan felnevetünk. Micsoda butaság. Mit keresne itt egy tank…

A nevetés jót tesz. Vissza terepre. Kisbuszok, autók jönnek, sokakat elvisznek tovább. Újabbak érkeznek, de van, akit tovább küldünk, mert a fertőtlenítés miatt csökken a kapacitás. Közben teszt és gyógyszerutánpótlás kell, intézkedek, pakolom, válogatom az érkező adományokat. Megjön néhány papucsos cigányasszony. Szólnak a vezetők, hogy pakoljunk meg táskákat, át tudják vinni a határon. Azt mondja az asszony, tegyünk blokkot a táskába akkor azt tudja mondani itt vette. Ott meg szétosztja. Amíg pakolunk, mesél. Nem jókat. Sokan ragadnak ott, nagy a drágaság, kevés az élelem. Ebből jut nekik is haza, de sok a magyar és sok a menekült is már, viszi nekik. Nem sokkal később jön a jelzés, valóban segítenek a többieknek is, amit átpapucsoztak, szétosztották. Hihetetlen bátorság ez.  Csodálom őket.

Mivel még mindig várni kell a fertőtlenítés miatt, lassan most elfogy a teendő. Mindenki vár. Még egy kör gyümölcspürét adok a gyerekeknek, szerzek egy dobozt az időközben megvadult macskának. Közben kiderül, az önkéntes tolmácsunk és családja is menekült. Közel fognak hozzám lakni, segítek iskolát, óvodát keríteni a közelben. Elköszönünk, összeölelkezünk. Mindkettőnknek fontos találkozás volt ez.

Micsoda lelkierő. Amíg várta, hogy a családja teljes létszámban átérjen, segített a többieknek. Amíg otthon voltak, innen vitték kifelé az élelemet a kárpátaljaiaknak. Csodálatos emberek. Erősek és bátrak.

Sokára érek haza. Eltévedtem, a beregi vidéken, annyira nem tudtam koncentrálni, de nem bánom. Nem tudok mesélni, nem nyílik ki a szám. Csak szeretnék aludni egyet biztonságban. Ez most érezhető kegyelem. Otthon jut eszembe, az orvostól, akivel együtt voltunk szolgálatban, el sem köszöntem. A nevét sem tudom.

Fotó: MTI

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.