Próbáltuk kitolni, amennyire csak lehet, de kész, vége: a lányom végérvényesen rádöbbent, hogy nincs Mikulás, sem Jézuska, és ami a legjobban megrázta, Fogtündér sem. A varázs mégsem tűnt el, csak átalakult, ugyanis Manka átállt a másik oldalra.
Esküszöm, megpróbáltuk kitolni és megőrizni, ameddig csak lehetett a gyermeki varázslatot. Lelkesen töltögettük a kipucolt kiscsizmákat – időnként mi is pucoltuk őket -, komoly készletünk volt előre betárazott fogtündér-ajándékokból, és megkerestük a legélethűbb időzíthető csengő-applikációt, hogy pont az optimális pillanatban csengethessen szenteste a Jézuska.
Manka pedig hitt rendületlenül, annak ellenére, hogy nem értettük, ennyi jól informált ovis- és osztálytárs mellett hogyhogy nem omlott még össze a meséből épített csillagporos kártyavár. Márpedig nem omlott, még akkor sem, amikor Manka egy nap azzal jött haza az oviból, hogy a süni csoportos Boti az ötévesek jólinformáltságával közölte vele: a Mikulás nem létezik, mert neki a szülei hozzák az ajándékot.
Bennem persze megállt az ütő, amikor ezt elmesélte, miközben erőltetett lazasággal érdeklődtem, mi az állásfoglalása a témában. Manka pedig magától értetődően megosztotta velem, mit válaszolt: „Hát, lehet, hogy neked anyukádék hozzák, te szegény, de nekem a Mikulás.” Ennyi.
Egy idő után persze elkezdtünk gyanakodni, hogy Manka tudja. Okos gyerek, minden más kérdésben Columbo szívósságával rakja össze kerek egésszé a közvetett bizonyítékokat és építi fel a vádat, teljesen kizárt, hogy a sokasodó bizonyítékok ellenére még mindig megálljon előtte a teljes év végi meseuniverzum.
Trükkös kérdésekkel igyekeztünk kipuhatolni, mennyit tud, vagy inkább mennyit sejt, és egyáltalán, miként vélekedik a témáról.
Gyanús volt, hogy nem kérdezett, nem igyekezett cseles keresztkérdésekkel leleplezni a Mikulás ajándéktranszportjának nyilvánvaló fizikai lehetetlenségét, holott máskor szemrehányóan hívta fel a figyelmünket minden logikai bicsakra.
Persze valójában tudtuk, hogy mi a helyzet. Nem akarta tudni az igazságot, ami unalmasan földhözragadt és sivár volt ahhoz a világhoz képest, ahol a kiesett fogért színváltós matrica jár és a rénszarvasok győzedelmeskednek az aerodinamika törvényei felett. Hitt, mert hinni akart, ezért nem kérdezett és ezért hunyt szemet a nyilvánvaló tények felett.
A még nyolcévesen is cukin párnás kezeivel kapaszkodott a kis világába, bár érezte, hogy hamarosan egy nagy lépéssel közelebb kényszerül a nagylányok világához.
Én pedig az elmúlt két évben acéloztam magam lelkileg, mert tudtam, hogy egyszer felteszi azt a bizonyos kérdést, amire már nem lehet laza tréfálkozással elütni a választ. Akkor színt kell vallani, pironkodva azért a világméretű összeesküvésért, ami bearanyozni hivatott az ünnepeit.
Én titkon egyre inkább tudtam, hogy tudja, ő pedig tudta, hogy mi tudjuk, hogy ő tudja. Aztán megszánt minket és elárulta, hogy már egy ideje tudja – anyáskodóan megnyugtatott, hogy nem hosszú ideje -, de azért titkon reménykedik benne, hogy mégsem igaz.
És amikor elárultuk, hogy igen, mi voltunk a Jézuska – legalábbis az ajándékhozó -, a Mikulás, és a húsvéti nyúl egy személyben, a koravén kilencévesek kimért szabatosságával közölte, hogy egy világ omlott össze benne, és az élete már sosem lesz a régi, majd bevonult a szobájába.
Aztán öt perc múlva kidugta a fejét az ajtón: „Anya, mondd, hogy legalább a Fogtündér létezik…!”
Kellett pár nap, amíg szegénykém, és vele együtt mi is, elgyászoltuk az izgatott várakozással töltött napokat, és a korszakot, ami véget ért.
A helyzetet végül a kisebbik lányunk mentette meg, Mankát ugyanis egyedül azzal lehetett megvigasztalni, hogy a csoda nem tűnik el, csak most már a kishúgának kell megteremtenünk – vele együtt. A húgának, aki idén karácsonykor két és fél évesen először éli meg igazán az ünnepet. A szűk csapatnak pedig, amely erre hivatott, most már Manka is a tagja. Kiváltságos, a Titok tudója, részese a varázslatnak.
Láttam, érti, hogy az izgalom helyébe, amit a Jézuskára várva érzett, most a kishúga öröme lép. Az ő önfeledt öröme lesz a miénk is, ugyanúgy, ahogy anyaként már nem az első hó hoz izgalomba, hanem a lányaim csillogó tekintete a havazás láttán, s ezernyi jelentéktelen apróság válik újra a boldogság forrásává, ahogy ő szemükön át nézek rájuk.
És működik. Mankával cinkos mosollyal kacsintunk össze, ahogy a beavatottak magabiztosságával a Mikulásról mesél a kishúgának (olyan érzékletesen, hogy már-már túljátssza a szerepét), lelkesen agyalunk együtt a karácsonyi ajándékokon, és látom, ahogy a mesék helyébe egy másfajta csoda lép.
Aminek fényében teljesen mindegy, technikailag hogy kerül az ajándék a fa alá és a csoki a csizmába. Üdv a csapatban, Manka!
Fotók: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
