Horváth Ani közel három évtizede veszítette el az édesapját. A gyász, amit egy szülő halála miatt érzünk, sosem múlik el, legfeljebb körülnövi az élet. Ahogy apukája születésnapja közeledik, megírta, milyen is volt az a férfi, aki számára mindent jelentett, és akinek ő volt a mindene. Velünk is megosztotta gondolatait.
Az én Apukám egy roppant helyes, vagány csávó volt. Tipikus „nők bálványa”, ennek ellenére 3 teljes éven át szuggerálta anyukámat, mire végre randira merte hívni. Mert tisztelte. A sportriporter a tornaedzőt. És persze, hol másutt bűvölte volna, mint a tornacsarnokban! Felnézett rá, a szenvedélyére, a tehetségére, az egyéniségére, amit a mindennapi munkáján keresztül látott belőle.
Szeretetteljes családba születtem. Nem volt kérdés, hogy törődünk a nagyiékkal, még azon az áron sem, hogy ha kellett, beköltöztettük őket az otthonunkba, ha kellett, hetente háromszor utaztunk 100 kilométert busszal oda-vissza, mert gondoskodni kellett róluk.
Apukám szívből élt. Anyukámat és engem szeretett, és értünk még a magányt is elviselte, amikor a rendszer arra ítélte a családunkat, hogy kontinensekkel szétválasszon bennünket. A pártállam az Olimpiai Bizottsággal karöltve ’87-ben ‘kölcsönadta’ anyukámat, hogy felkészítse Kanada legjobb tornászait a Barcelonai Olimpiára. Hazatérésünk záloga apukám itthon maradása volt; könnyítésként viszont megengedték, hogy nyaranta a magyar olimpiai válogatott keret tagjaival is foglalkozhasson – strandolás helyett.
Ónodi Heni és csapattársai talajgyakorlatait koreografálta; azaz hazalátogathattunk időnként 1-2 hónapra. Apukám is szomorú volt, anyukám is a falat kaparta, én tiniként napi programszerűen pár órát bőgtem, de mindannyian felfogtuk, hogy nem nagyon volt más választásunk. Akkor, abban a korban, abban a szituban. Én persze maradhattam volna, az ország egyik legjobb, gyönki kéttannyelvű sulijában a poroszos iskolarendszer rigolyáiba elásva, de nyilván ez azért már a harakiri kategória lett volna – hárman, háromfelé, szűkölve.
Apukám nem volt hős, nem volt gazdag, nem volt befolyásos ember, „csak” szeretett. Órákig vasalta velem a babáim ruháját, lenyugtatta Anyukámat, amikor gyertyaöntés közben felgyújtottam a konyhát, és szalonnasütésre hívta a barátaimat, amikor nagyon hiányoztam és nem láthatott mert egy óceán és temérdek begyakorlandó szuplécsavar választott el bennünket.
Sosem káromkodott, sosem emelte fel a hangját és sosem kételkedett bennem. Ha hibáztam, szeretettel magyarázta el, hogy szerinte miért nem helyes, amit tettem, de a saját álláspontját még ekkor sem kényszerítette rám. Megtanított viszont érvelni, megkülönböztetni a jót a rossztól, megmutatta, mit jelent a lovagiasság, milyen a Férfi, aki stabil bázis, aki hagyja a szeretteit kibontakozni, sőt, minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy a szerettei megvalósíthassák az álmaikat.
Éljenek a lehetőséggel (kettős adózás és olimpiai sarc mellett is, a papíron leírt fizetés 10 teljes százalékából!! ), amit lehet, hogy én nem választottam volna, de Ő és anyukám – a felnőttek tudták és belátták, hogy józan ésszel, a jövőmre koncentrálva, nem eldöntendő kérdés a döntés.
Apukám türelmes volt, állhatatos, udvarias, segítőkész és nyitott mindenre. Még ha elvben ellenkezett is a kezdeményezéssel, akkor is segített, bár elmondta, szerinte miért rossz ötlet.
S ha igaza lett, akkor sem élt vele vissza kioktatóan, hiszen neki is fájt a MI kudarcunk, mert a MI határozta meg az életét. Ergo mindent, de mindent megtett, hogy a kudarc csak hírből ismert gonosz felhő legyen, és sosem a valóság, hiszen mindenben van pozitívum, csak akarni kell megtalálni. Leginkább a túléléshez, a mindennapokban.
Háttérország volt, és én voltam a szeme fénye, hercegnője, Édesanyám pedig az örök Szerelme, bármilyen nehézségekkel, drámákkal, kilátástalanságokkal, csalódásokkal is álltak elő a szürke hétköznapok, vagy a pártbizottsági határozatok.
Apukám miatt tudom, hogy igenis léteznek csodálatos Férfiak. Miatta hiszem el, hogy az egyenjogúság nem mítosz, tudom, hogy az takarít, aki éppen ráér, hogy segítséget sosem kell kérni attól, aki szeret, hogy a féltékenység gyáva kishitűség, hogy van örök szerelem, és hogy pont tök mindegy, hogy elégett-e a pirítós, ami a vacsora lenne, hiszen úgysem ez a fontos. És az sem fontos, hogy ki égette el azt a pirítóst.
A zaba, a nagy fizu, a tekintély, a ‘szerepek’ szerinti viselkedés – ezek mind csak választható kellékek. Nem ezek megléte vagy hiánya határoz meg egy családot, és még csak nem is feltétlenül az egy fedél alatt (vagy legalább egy földrészen!) élés, hanem a szeretet.
Apukámtól és Anyukámtól azt láttam, hogy minden egyes együtt töltött pillanatunkért hálásak – és minden nap minden órájában mindketten azért dolgoznak – több állásban, 3 műszakban is ha kell -, azért vannak esetenként hónapokig távol, paterolnak tervezhető velem töltött idő híján a nagyiékhoz, azért oldják meg a legnehezebb helyzeteket is, mert tudják, hogy amint a nehézségek végére érnek, megint együtt lehetünk, és az együtt töltött pillanatok csodájáért mindent érdemes vállalni.
Kívánom, hogy mindenkinek ilyen apukája legyen, minden gyerek ilyen szerető családban nőhessen fel, és ilyen rajongásig szerethető apaképet vihessen magával a felnőtt életébe, és sohase kelljen csalódnia a silány lelkületű, ám öntudatos, „tradicionális” férfi szerepnek megfelelni kívánó, pontban délben az asztalon illatozó ebédet követelő, a nőket másodrendű ként kezelő hímnemű egyedek miatt.
Az én Apukámnak mostanság szülinapja lenne. 27 év elteltével is nagyon hiányzik, de eszemben sincs sírni emiatt.
Olyan sokan vannak, akik sohasem tapasztalhatták meg azt a szellemiséget és bensőséges, motiváló, szeretetteljes közeget, amit mi hárman együtt megteremtettünk és Családként megélhettünk.
De, azért kár, hogy az unokájának ezt már sosem adhatta tovább.
Fotó: Horváth Ani
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
