A kanapén ébredt hajnali kettőkor. „Most vásárolj szuperáron, Alza pont huuuu!” Kellemetlen hangosan karmolt bele az agyába a visító hang. Kikapcsolta a tévét, és bevánszorgott a hálóba. Öntudatlan fahasábként zuhant az ágyba. Álmában Misi az ajtóban állt, hogy hazajött mégis. Beengedte. Pirítóst reggeliztek sült paradicsommal és mozzarellával, amit Misi annyira szeretett. De Eszter nem bírt enni, csak nézte a tányért, aztán Misit, aztán a tányért. Ez valahogy nem stimmel. Természetellenes.
Úgy ült vele szemben, mint aki épp csak egy zsömléért ugrott le pár percre, és beszélt lelkesen. Mindig dicsérte mennyire finom minden, sosem evett ilyen jókat korábban. Na jah, aztán mégis kedve szottyant másokba is belekóstolni. Aztán már nem a konyhában voltak, hanem a szülei békéscsabai házánál a dér borította udvaron. Ismeretlen férfiak és nők sötét ruhákban állták körbe Dönci, a malac tetemét.
Az apja pálinkát kínált műanyag tálcán kis üvegpoharakban, de Misinek nem adott. Átnézett rajta, mintha ott sem lenne. Eszter ide-oda kapkodta közöttük a tekintetét. Tényleg csak ő látja? Amúgy is, mit keres itt Misi? Nekik már semmi közük egymáshoz! Elkezdett lekúszni a gyomrába az a szorongató, bizonytalan érzés, amit Misi mellett érzett akkor… Menjen el! Tűnjön el! Nem akarja ezt érezni! Faszom csinál neki többet sültparadicsomos reggelit.
Fáradtan ébredt. Az órát nézte, de nem tudta kivenni, mit mutat.
A reggeli fényekből, ahogy a világos lenvásznon átszökött néhány tompa napsugár, 7 órára tippelt. Bizonyosságként kondult meg a harang a szomszédos templomban. Lassan rakta össze a gondolatait. Szombat van, nem kell dolgoznom. Felszabadultság helyett üresen tátongott előtte a nap. Feküdt még egy kicsit, de nem esett jól.
Egy ideje nem találta a helyét a nagy ágyban, és egyáltalán a hálószobában. Nem emlékezett, mióta. Vágyott vissza a kanapéra.
Felült. Ez így nem lesz jó. Nem döglődhetek minden este a tévé előtt. Nem is alszom normálisan.
Pedig nagyon rászokott. Esténként alig várta a percet, amikor puha, bolyhos zokniban bebújik a meleg takaró alá. Felhúzta egészen az álláig, mint egy védőpáncélt, ami mindentől megóvja. Mintha még az anyaméhben lebegne boldog öntudatlanságban.
Előtte keresett egy filmet, kikészítette a nasit a kisasztalra, a forró teát mázas bögrében, vagy nehezebb napokon valami felnőttesebbet. Még mécseseket is gyújtott és illatpárologtatót. A bergamott a kedvence.
Így voltak elviselhetőek a napok. Megint ott aludt el, pedig ki se tudja nyújtani a lábát, olyan rövid az a kanapé. De az volt a fix pont az életében.
Esténként félt elaludni, nem akarta, hogy megszakadjon az az idilli állapot, mert akkor jönnek az álmok, csak ez a meleg, puha nyugalom maradjon a kis bugyuta történetekkel. Ne kelljen gondolkodni.
Körbenézett a hálóban. Régen annyira érdekelte a lakberendezés, ez a szoba meg olyan semmilyen lett. A fotelbe belehajigálva az edzőcucca, ahogy a hátizsákból kiborította. A szárítón rég megszáradt ruhák a sarokban, a vasaló három napja hűl a földön. Az íróasztalon számlák és mindenféle papírok gyűltek halomba a könyvekkel együtt, melyek elolvasásra vártak egy ideje.
Már kezdte belepni a por.
A széket alig tudja kihúzni a fotel miatt, nem is ül oda soha, csak a szék támláját használta blézertartónak. Mindig kiviszi a laptopot a kanapéra. Két bizonytalan kép árválkodott a falon ferdén. A vékony rongyszőnyeg felgyűrődve. Az ágyat még Misivel szerelték össze, amikor megvette. Itt aludt a másik felén.
Az most üres. Ágyneműt sem rak oda. Minek? Amúgy sincs már meg Misi párnája és takarója… Nem akart erre emlékezni.
Nagy lendülettel lerúgta magáról a takarót. Szétrántotta a függönyt, és kitárta az ablakot. A bezúduló napsütésben táncoló porszemek között még siralmasabb volt a látvány, csak a tavaszi levegő frissessége tette valahogy reménytelivé mégis. Hirtelen elhatározással nekilátott.
Szárító az erkélyre, ruhákat, vasalót elpakolni, arra van a szekrény. Az asztalon rendet rakott, a port is letörölte. Aztán felzúgott a porszívó. Ez így hülyeség, hogy az ágy itt van középen, túl sok a holt tér. Kerülgetni kell, akárhova akar menni. Az apróságokat áthordta a nappaliba, majd megragadta az íróasztalt, és átcipelte az ablak melletti sarokba, így nyitott, világos helyre került.
Aztán nekifeszült az ágynak. Kiszedte az alsó, nagy fiókokat, hogy könnyebb legyen. Behúzta a szoba védett, belső falához. Csípőre tette kezét virágos pizsamájában, és elégedetten nézett körbe. Máris felszabadult egy csomó hely.
Amikor tolta vissza a nagy fiókot, meglátta benne a színes kárpitot, amit még évekkel ezelőtt vett.
Nem tetszett Misinek, ezért nem rakta fel. De ő már nincs itt. A szoba kuckós sarkában melegséget fog kölcsönözni. Felszögelte.
Köré rendezte a kis gömbös égősort is. Pakolás közben a szekrényben újabb dobozokra bukkant, amiket a költözés óta nem nyitott ki. Képek, családi fotók. Óóó, hát ezt el is felejtettem! Kellene valami szín is. És fánk. A fánk édes gondolata újabb értelmet adott kitöltetlen perceinek.
Felöltözött, felszállt a trolira az Örs vezér tere felé. Derűsen szemlélte a megújuló tájat a troli ablakából. Mi ez a szokatlan melengető érzés?
Akkor eszmélt rá, hogy milyen rég nem volt ilyen felszabadult, mintha egy sötét vascsőben szorongott volna eddig bénult mozdulatlanságban, ahonnan csak egy kis lyukon leshetett a világra. Most nem hiányzott a kanapé. Mohón szívta be az éltető levegőt, ahogy a fuldokló, amikor végre kijut a felszínre.
A kék-sárga multi földszintjén reggelire kapott magától fánkot és kávét. A csokismini a kedvence, de evett porcukrosat is. Közben elszórakoztatta a szombati vásárlók izgatott sokasága. Elindult fel a lépcsőn, ráérősen nézelődött a tökéletes szobák jellegzetes illatában.
Nem volt konkrét elképzelése, úgy gondolta, majd beleszeret abba, ami a szobából hiányzik. Függöny, ágynemű, párnák, szőnyeg, képek és szín, szín. A textil osztály maga volt a mennyország.
Ott végleg összeállt a kép. Már tudja, mi hiányzott.
Jóllakottan és elégedetten ért haza. Először a függönyt cserélte le tengerkékre, a mesemintás párna a fotelbe került. Az íróasztal körüli falra felszögelte a képeket mozgalmas elrendezésben családi fotókkal együtt. Itt még milyen fiatal volt! Az a kirándulás az egyetemi barátokkal! A tengerpart! És az őrségi parasztház! Elmélázott rajta, egyszer, ha ilyenben lakhatna…
Nekiállt áthúzni az új ágyneműhuzatot. Még sosem volt mély színű lepedője. És a karakán, sötétkék ágynemű az éneklő madarakkal. Csodás lesz! Lehúzta Misi matracáról a lepedőt, és akkor ott éktelenkedett előtte a seb. Felszisszent.
Újra szégyen fogta el, hogy így kiborult. Azon a napon. Amikor megtudta. Hogy minden hazugság. Hogy annyian voltak. Talán itt is. Ebben az ágyban.
Tombolt. Először a vázát vágta földhöz. A falon nagy képkeretben róluk készült idilli fotókról mosolyogtak. Hazugság ez is! Üvöltve megragadta, és teljes erőből hozzávágta az asztal sarkához.
Ezer szilánk ért földet csörömpölve a padlón. A képek ráérősen szállingóztak az üvegdarabok után. Az egyiken Misi éppen puszit nyom az arcára, ő meg mit sem sejtve, boldogan mosolyog. Még dühösebb lett. Hazug rohadék! Nekiesett ollóval, és apró fecnikre szabdalta Misi fejét. Eszelősen darabolta fel a többi képet is, amiről most már gúnyosan vigyorgott rá korábbi önmaga.
Hát elhitted? Még mindig ilyen kis naiv hülye vagy?
Aztán nagy erővel kicsapta a szekrény ajtaját. Az a pulcsi, amit tőle kapott. Nekiesett az ollóval. Letépte a szoknyát a vállfáról, amit az évfordulón viselt. Kíméletlenül szétszaggatta. A szoba már úgy nézett ki, mintha betörtek volna.
Lihegve nézett körül, amikor tekintete az ágyra esett. Az csúfolódva meredt rá a dupla ágyneművel. Kirohant a konyhába, felkapta a pultról a konyhakést, és őrjöngve vágta bele a párnába. Többször. A matracot is átszúrta.
Akkor kezdett megnyugodni. Élete romjainak közepén bőgve. Behozta a szemetest és a partvist. Szépen, akkurátusan feltakarított, mint aki jól végezte dolgát.
Misi cuccait az ajtó mellé pakolta. Másnap jött érte. Eszter nem szólt hozzá. Megvetően nézte, ahogy szerencsétlenül összeszedelőzködik. Egy ideig tétován állt, aztán eloldalgott. Nem volt miről beszélni.
A matracseb ott maradt. Mint örök mementó. Most végleg betapasztotta az új lepedővel. Már alig fájt.
Az ajtófélfának támaszkodva nézett befelé a művére, és csodálkozott. Hát ennyit számít! Új élettel telt meg a tér. Az asztal már hívogató, s a fotel mellett a kosár a színes fonalakkal és kötőtűkkel, alig várja, hogy egy nyugodt délutánon belekezdjen egy takaróba, miközben a rádió meghitten duruzsol mellette. Sötétedett. A hálóban gyújtotta meg a gyertyát, s egy könyvvel bújt be a madarak közé.
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
