Az ismeretlenbe repültünk – óvoda a járvány alatt

Mint Saint-Exupery éjszaka, körülbelül olyan vakrepüléssel kezdtük az óvodát egy hete. Azt tudtuk, hogy honnan indulunk, milyen csomagot szállítunk, és hova kell megérkeznünk. De hogy mennyi üzemanyagunk van, jön-e vihar, és a leszállópálya ki lesz-e világítva, arról fogalmunk sem volt.

Még tavasz volt, sétáltunk a melengető napsütésben az akkor hároméves lurkóval, és kívülről szemügyre vettük a környék óvodáit. A kerítéseknél felemeltem a gyereket, aki az udvari játékok alapján formált véleményt az intézményekről. Az egyik udvaron sok műanyag játék, a másikon favonat, a harmadiknál mászóka, a negyediknél házikók. A favonat nyert, az az udvar tetszett a legjobban. Úgyis az volt a körzetes ovi, így hát egyenes volt az utunk.

A vírus miatt nyílt nap nem volt, semmit sem tudtunk az intézményről, az óvónőkről, a vezetésről, az étkeztetésről (ételallergiás gyerekeknél). Az újranyitott játszótereken próbáltunk minél több információt összeszedni több-kevesebb sikerrel. Azt már tudtuk, hogy vannak kiabálósok, és vannak kedvesek, hogy az ebéd jó-közepes, de egy mindenevő gyerek sem eszik meg mindent, mert hol sótlan, hol ízetlen. Tudtuk, hogy van sok vegyes csoport, és most ballagott egy nagycsoport, de az óvónő nevét senki sem tudta.

A hosszú, várakozással teli nyár alatt többször felvetődött bennünk, hogy – ugyan megkaptuk az értesítést a felvételről, de – miért nincs szülői értekezlet, miért nem kapunk levelet, hogy kik lesznek az óvónők, miért nem tudjuk, hogy tiszta vagy vegyes csoportba kerül. Más gyerekek, más kerületekben már a jelüket is tudták, volt, akihez az óvónők is ellátogattak, mi pedig itt vártunk a sötétségben tapogatózva, egyre jobban merülő üzemanyagtartállyal.

Talán kezdünk. Talán.

Próbáltam a gyerek összes kérdését megválaszolni, ami nem kis energiába került. – Ki lesz az óvó néni? Már nem a Réka lesz? – Nem, ő a bölcsiben volt, itt más lesz, de a neve egyelőre titok – válaszoltam, amitől még kíváncsibb lett az addigra már 3,5 éves kérdezőautomata. – Milyen játékok lesznek? Mit eszünk majd? Ugye, nem lesz főzelék? Lesz majd rajzos asztal? Lehet gesztenyebabát csinálni? Hány óvó néni lesz? Ki lehet majd nyitni a szekrényt? – Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak hónapokon át. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefon. Mehetek beíratni a gyereket. Ekkor már július vége volt.

Túl sok információt akkor sem csepegtettek. „Talán elkezdjük a nevelési évet” – napokig a fülemben csengett a gunyoros hangsúly, amely magában rejtett minden kétséget, ami csak felvetődhetett egy óvodai asszisztensben, és amely épp a legérzékenyebb ponton találja el a kisgyerekes szülőt. „Ha nem kezdik el, én egyedül is eljövök tüntetni az óvoda elé” – közöltem tárgyilagosan.

Ekkor már fél év home office volt a hátam mögött, kiegészítve egy 3 éves gyerek ellátásával, mozgás-, játék- és szeretetigényének kielégítésével, háztartási munkával, éjszakai cikkírásokkal, hajnali 2-ig tartó munkával. Kimerültem, elfogytam, már minden játékot végigjátszottunk, meguntunk, már az összes játszótér összes kavicsát ismertük. Nem tudtam megadni azt a pluszt a gyereknek, amit csak egy intézményben kaphat meg. A közösségi élményt.

Az óvodai asszisztens szavai olyan sebességgel cikáztak az agyamban, hogy azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy milyen csoportba fog járni a gyerek. Csak az óvónők nevéig jutottam el. Onnantól a gyerek a velük való találkozást várta. De látni még nem láttuk őket. A szülői értekezlet egy nappal a nevelési év megkezdése előtt volt, augusztus 31-én. Belépéskor osztották a jeleket. Legalább az olyan lett, amit a gyerek akart.

Szülői egy nappal évkezdés előtt

Huszonöt maszkos szülő ült a két mosolygó óvónővel szemben, akik először is felolvasták az önkormányzat határozatát, miszerint az óvoda igazgatója nem adhat felmentést az óvodába járás alól csak azért, mert a szülő fél a koronavírustól. Majd hozzátették gyorsan, hogy ők is félnek, és be is tartanak minden higiéniai előírást. Ezért vigyünk be konyhai papírtörlőt. Sokat. Ugyanis törülköző helyett abba törölnek kezet a gyerekek napjában 6-10-szer. Azt kell mondanom, hogy még kevéssel megúsztuk, mert máshol vécépapírt, zsebkendőt, rajzlapot visznek a szülők, és van olyan ismerős kisfiú, amelyiknek az ovija még játékokra is gyűjt pénzt a szülőktől.

Aztán felsorolták az óvónők a szabályokat:

  • lázmérés minden reggel a kapuban;
  • fertőtlenítő lábtörlőre rálépni kötelező;
  • menzakártyát el ne hagyjuk;
  • szülő csak maszkban jöhet be;
  • kézfertőtlenítőt használni ajánlott;
  • gyerek utcai ruháját le kell venni érkezéskor, és átöltöztetni bentibe, akkor is, ha a szomszéd házból sétált át körülbelül 50 métert;
  • aki köhög, azonnal megy az elkülönítőbe, a szülő köteles érte jönni, amint tud.

És ezután jött a feketeleves: a beszoktatás. „Van itt ez a papír, majd körbeadom, mindenki írja be magát két egymás utáni napra egy-egy órára” – hangzott az utasítás. Egy bátortalan hang ekkor megszólalt a virágmintás maszk mögül, hogy akkor jól érti-e, hogy kétszer 1 óra a beszoktatás? Igen. Ekkor végignéztem a szülőkön, fészkelődtek, morogtak a maszk mögött, döbbent szemek meredtek az óvónőkre, akik arcáról lelohadt a mosoly. A hátam mögött egy nő a jegyzetei közé bámulva csak annyit mondott: ezt komolyan gondolják? És igen. Járvány van. Komolyan gondolják.

Az első nap – „mit ne hagyjak itthon”

Az első reggelen fél órával korábban keltem, mint szükséges lett volna. Pakoltam. Kell maszk. Kettőt tettem be, hátha az egyik lecsúszik a táska aljára. Kell fertőtlenítő zselé a kézre. Ebből is kettő. Az egyiket bent hagytam a gyerek szekrényében. Vittük a gyerek fél ruhásszekrényét is. A több sosem árt alapon. Benti cipő, udvari cipő, fésű, fogkefe, fogkrém, ejtőernyő, póternyő, repülős sisak. Indulhatunk.

Gyerek lelkesen öltözik, hozza magával az előző nap szerzett gallyat, amolyan kabala gyanánt. Már majdnem az ovinál járunk, gyomrom a torkomban, gyerek egyre erősebben szorítja a kezem. Kitesszük a kerekeket, fékszárnyak… süllyedés. Ekkor hirtelen bevillan a menzakártya. Hogy a jó életben felejthettem el? Biztos kiesett a fejemből a maszk és a kézfertőtlenítő bepakolása között. Sebaj, majd kidumálom magam, úgyis csak délig marad a gyerek, egy szelet margarinos kenyér csak akad valahol neki…. Remélem. Nem tudom, szabad-e ilyet kérni. Nem tudok semmit. Viszont ezt a semmit nagyon hitelesen adtam elő a gyereknek.

Leszállunk. Nyílik az ajtó. Maszk alatt mosolygó néni fogad. Lázat mér. Gyereknek, nekem. Lábat törlünk. Gyereknek, nekem. Hol a menzakártya? Otthon. Nem baj, mi a gyerek neve? Mondom. Oké. Lesz neki ebédje. Megnyugodtam. Begurulunk a hangárba. Kukucskálunk a csoportszoba ajtaján. Átöltöztetem. Viseli. – Megjöttünk! – kiabálja kicsit félszegen. Erre kijön az óvó néni és tündér aranyosan beinvitál minket. – Meddig akarok maradni? – Egy órát – mondom. El is röpül az idő. Gyerek élvezi. Elbúcsúzunk. – Ebéd után jövök érted – mondom neki. – Jó, anyu, de előbb még nézzük meg a vonatot az udvaron. Kinézünk. A vonat néhány csoportszobával távolabb van. Sebaj, gyerek örül, hogy megvan. Eljövök. Csomag a címzettnél.

Ebéd után érkezem. Gyerek újságolja, hogy nem mehetett oda a vonathoz, mert mindenki csak a saját csoportszobája előtti területen lehet, hogy ha vírusos valaki, ne terjedjen másik csoportban is. Ez érthető és elfogadható. És mi van a ti csoportszobátok előtt? – kérdezem. – Semmi – jön a válasz. És a gyerek igazat mondott. A nagy semmi van. Egy térkövezett placc. Egy fával. Árnyék. Az legalább van.

Máshol sem jobb, de lehet rosszabb

Megkérdeztem az ismerősöket, hogy az óvodájukban, iskolájukban mi a rendszer, és igen eltérő Covid-kivédő szabályozások vannak a különböző intézményekben.

„Nálunk a harmadik szünetig nem mehetnek ki az udvarra, mert be van osztva, hogy melyik osztály mikor mehet ki” – mondja egyikük, majd halkan megjegyzi: agyrém.

A másik anyuka arról mesél, hogy már most készítik az alsós gyerekeket arra, hogy ősszel, amikor esik az eső, nem mehetnek udvarra, de még a folyosóra sem, hanem a szünetekben is bent kell maradniuk az osztályteremben.

Egy ovikezdő kisfiú és munkahelyváltó anyukája története pedig egyenesen megdöbbentő: „Hétfőn mentünk be az oviba, és a bejáratnál közölték, hogy covidos az egyik óvónő. De nem dolgozott múlt héten, azt mondták, nyugodjunk meg. És eldönthetjük, hogy bevisszük-e a gyereket, vagy hazamegyünk vele. Mindezt reggel 8-kor. Hogy döntsem el mindezt akkor, amikor már puccban indulok munkába, amikor minden perc számít, amikor a munkahelyemen már nem lehet beteget jelenteni? Úgyhogy a gyerek bement” – meséli.

Egy vidéki nagyvárosban élő barátnőm három gyereket hord óvodába. A hároméves lányikreket és a bátyjukat. „Tegnap a bátyusnál maradt az egyik lány alvókája, mert mikor jöttünk, elejtette és a fiú vette fel a földről, berakta a zsebébe, és megfeledkezett róla. Mikor észrevette, nem adhatta vissza, mert abból a csoportszobából semmi nem kerülhet át másik csoportszobába. A lány a sírásba aludt el délben, még az ikertestvére sem tudta megvigasztalni” – meséli elcsukló hangon.

Minden leszállás megkönnyebbülés. Mert bár kicsit bizonytalanul, de kikerülünk millió hegycsúcsot, sosem tudhatjuk, hogy a következő nap nem bukkan-e fel egy újabb szabály, korlátozás – hegycsúcs formájában –, amire nem vagyunk felkészülve. Addigi is örülünk minden leszállított csomagnak, megbékélünk a viharos időjárással, elfogadjuk, hogy a mi gyerekünknek a lekövezett placc jutott, hogy 15 percet tölthet az udvaron, hogy még a folyosóra sem mehet majd. És tesszük ezt addig, ameddig lehet. Lelket ápolni pedig ott van az otthon melege, az ölelő anya, a visszakapott nyunyóka.

Fotó: Freepik. 

Vélemény, hozzászólás?