Az ismert emberek névsorát Lang Györgyi kérésére szakítjuk meg. Bálint Zsolt, vagy ahogy egy ország ismeri: Bálna, hangmérnök, vagyis az a fajta háttérmunkás, aki nélkül nem szólal vagy nem úgy szólal meg a színpadon az élő produkció, lett légyen az bármi vagy bárki. Bálna városképi jelentőségű szegedi polgár: akinek valaha is köze volt bármilyen rendezvényhez a napfény városában, már találkozott vele, akinek meg majd csak lesz, az biztos fog. De felbukkanhat bárhol az országban, ha egyszer újra elindul a kulturális élet…
– Híres hajnalos vagy, a nyitás már az uszodában talál – ilyenkor, uszodamentes időben, mit kezdesz magaddal ébredés után?
– Bevásárolok. Most ezt találtam ki, az nyitva van. Nem tudok mit csinálni hajnalban. Ha itthon vagyok, csak zajongok.
– És ennek a család annyira nem örül.
– Nem, de még a kutyám is odateszi a mancsát a szeme elé, hogy ő még alszik, és befele fordul a falhoz, hogy nehogy megpróbáljam elvinni sétálni. Mert ő még nem akar. Úgyhogy ez nálunk így van.
– Mindig korán kelő voltál?
– Amikor a rádióban dolgoztam, 5-re jártunk be. Aztán egyszer Vágási Kálmán lelkendezve újságolta, hogy szerzett még 1 óra műsoridőt. Naná, hogy a műsor elejére. Onnantól fél 5-re jártunk. Aztán így maradtam. Mondjuk, ha normálisan hatkor kinyit az uszoda és ott van az ember, az meg egy nagyon jó dolog. Szerintem.
– Vagyis nem csak a szakmádba mászott bele a Covid.
– Hát nemcsak, hanem a kis életembe is. De hát volt ebben jó is.
– Egyet mondj.
– Megszületett az unokám.
– Aha, csak hát ehhez a Covidnak vajmi kevés köze van.
– Hát semennyi, de erre az időszakra datálódik. Meg lett még egy mázlink, ami viszont tényleg csak a Covidnak köszönhető. Fölújítottuk Milánnal az európás műsorunkat (Európa harmoni/K/ában: Folkutazás, a Hóra Színház és a Magyarországi Szerb Színház közös produkciója 2020 – a szerk.), és abba bele tudtuk integrálni a bátyámat, aki az elmúlt 30 évben soha nem ért rá semmire. Most viszont itthon van és boldogan jött velünk. (Bálint János Liszt Ferenc-díjas fuvolaművész – a szerk.) Ez nekünk nagyon jó, és ő is nagyon jól érzi magát. Ha nem lett volna ez a mocsok vírus, akkor nekünk nincsen ilyen szerencsénk ezzel.
– Honnan vagytok ti ilyen félelmetesen zenész család?
– Ez nehéz, nem tudom. Olyan családból indultunk, ahol apuka orvos, anyuka pedagógus volt, polgári családnak hívták ezt valamikor. Ők fontosnak tartották, hogy a gyerekek zenét tanuljanak, ezért beírattak minket a zeneiskolába. Mi meg úgy maradtunk. Én nem tudok másra gondolni, mert semmiféle fölmenőnek egyik oldalon se volt semmi köze a zenéhöz. Ahogy a vásárhelyi zeneiskolába beraktak bennünket, ami már azóta kormányhivatal vagy nem tudom micsoda – szörnyű arra elmenni és látni, hogy a jó kis zeneiskolából mi lett –, szóval akkor úgy maradtunk, megmaradt valahogy a zene szeretete. Valamilyen formában mindhármunkból zenész, zeneközeli, zenefertőzött lett. (Bálna húga, Bálint Ágnes jelenleg a Nemzeti Énekkarban énekel – a szerk.)
– Ahogy ismerlek, úgy nagyjából az első 30 hangszert volt nehéz megtanulni, a többi magától jött.
– Köszi, de én azt szoktam mondani, hogy aki mindenhez ért, az a házmester. Mert az ki tudja cserélni a csapot is, meg elhányja a havat is. Én a folklór mozgalomba integrálódtam bele úgy 14 évesen. Mert nekem az tetszett. Ott nem úgy működik, hogy valaki csak ezt csinálja, vagy csak azt. Én a fúvós hangszereknél maradtam leginkább. Aztán volt ’83-ban egy svédországi turné, ahova valami miatt nem tudott eljönni a bőgős, és akkor gyorsan, 2 hónap alatt meg kellett tanulnom bőgőzni. Utána a bőgő is megmaradt valamennyire. Zenebohócként is nagyon szívesen fölvállalom. Nem az, hogy „van mááááásik”, de azért elő tudok venni egy másikat. Nagyon szerettem valamikor a gyerekeknek megmutatni a sok hangszert, ez most így szól, így fogod… És azt úgy általában szerették a gyerekek is.
– Nem csodálom. Én emlékszem arra az időre, amikor te egy marha nagy sporttáskával jártál a szegedi stúdióba. És ha valahova kellett egy kis aláfestő zene, akkor a nagy sporttáskából választottál egy hangszert és fújtál valamit.
– Hát igen, mert abban az időben nem volt internet, hogy kilopjunk bármit, nagyon nehezen jutottunk bármiféle zenékhez is. Nekem így sokkal egyszerűbb volt. És nem is lett rosszabb.
– Viszont nem lett jogdíj.
– Így van, nem kellett jogdíjat fizetni senkinek. (nagyon röhögünk…)
– Egy jó hangmérnöknek muszáj hangszeren játszania, vagy elég a füle?
– Hát.. én azt gondolom, hogy semmiképpen nem hátrány az, hogyha valaki valamiféle zenei képzést kap. Volt szerencsém egyszer Németországban, ahol a bátyám tanít, a Zeneakadémián (Hochschule für Musik, Detmold – a szerk.) megismerkedni az ottani hangmérnökképzéssel. Ott ugyanolyan szak a hangmérnöki szak is, mint a hegedű, vagy a cselló, vagy a fuvola. A leendő hangmérnökök képzését nem kifejezetten hangszeresen, de a zenei oldalról közelítik meg, és utána tanítják meg a technikát. Nem akarnám megnevezni, de volt olyan kollégánk, aki azt mondta, hogy ami hangszerből jön, az nem zene. A zene az a komputerből jön. Én meg ezt abszolút nem így gondolom.
– Pedig ma már kezd igaza lenni az illetőnek, amit én is nagyon bánok.
– Mindenesetre azt gondolom, hogy nem kötelező valakinek hangszeren játszani ahhoz, hogy jó hangmérnök legyen, a fül a nagyon lényeges történet ebben a dologban.
A technikát kezelni, az az egyszerűbb része ennek a dolognak. De hallani nem lehet megtanulni. Az egy adottság. Azt valaki vagy hallja, vagy nem hallja.
És akkor lehet ő technikailag bármilyen képzett. Az a hangkép, az valószínűleg nem lesz jó, ha neki nem olyan a füle.
– Hát igen. Minden műfajban dolgozol?
– Dolgozni???
– Bocs… Dolgoztál minden műfajban?
– Dolgoztam mindenben is. Még Fásy-mulatót is csináltam. Nem azt mondom, hogy azt a portfólióm legfelső csücskébe írnám ki, de… Azt mondták abban az időben, hogy ebben a szakmában kétfajta ember létezik: aki már csinált Fásy-mulatót és aki majd fog. Általában ilyenből az ember egyet vagy kettőt csinált, utána soha többet nem vállalta, így a kollégákon szépen végigsöpört abban az időben. De hát mindegy. Akkor éppen az volt. Nincs ezzel különösebben baj. Most meg más van, vagy semmi sincs. Leginkább.
– Van kedvenc műfajod?
– Hát, nyilván ez az egész népzenés dolog közelebb áll hozzám, mint bármi más, de ugyanakkor azt mondom, hogy nincs, mert én mindenféle jó zenét bármikor nagyon szívesen hallgatok. Ahogy öregszem, egyre többször szép klasszikus zenét. Bartók rádiót az autóban, meg ilyenek. Már nem bírom ezt a tuc-tucot, mondjuk, soha nem is szerettem. Az ellen kézzel-lábbal tiltakoztam, amikor csak lehetett. Amikor meg nem lehetett, akkor föladtam.
– A folklór-rajongásodnak része a Hóra Színház, ugye?
– Hát persze, természetesen. A Hóra Színház egy Hóra zenekarból alakult ki, még sok-sok évvel ezelőtt. A katonaság után alapítottam az első önálló zenekaromat, ez lett a Hóra. A folklór mindig fő csapásvonala mindennek. Hol táncosokkal, hol nélkülük, hol színészekkel, hol azok nélkül. Nyilván, ahogy az idő változik, mi is változunk. Most mindenki azt mondja, hogy worldmusicot játszik.
Én nem tudom, hogy mi most éppen mit játszunk. Olyat játszunk, ami nekünk tetszik, és most már meg is engedhetjük magunknak, hogy csak azt játsszuk, ami nekünk tetszik.
De az általában a közönségnek is szokott tetszeni. 1985-ben kezdtük. Először gyerekszínházi darabokkal, még szegény – Isten nyugosztalja őket – Bicskey Karcsival, Lang Janival. Volt, hogy havi 30 előadásunk volt. Aztán az élet szétdobott bennünket, mindenkit más irányba vitt a megélhetése. Ezek ritkultak, de mindig voltak olyan pillanatok, amikor összerántódtunk. 2004-ben az uniós csatlakozásra készítettük a Táncoló Európát. Ankarától Amszterdamig vittük a műsort végig Európán. Most meg…
– Hát most mindenből kevés van, vagy semmi sincs. Nektek ott a háttérben különösen pocsék ügy ez, hogy nincsenek előadások. Mert gondolom a jogdíjak és az egyéb valamilyen szinten megélhetést biztosító dolgok azok nektek nem járnak. Mit lehet tenni? Gondolom számtalan kollégád van hasonló helyzetben.
– Aki teljesen erre az egy dologra tette fel az életét, az van a legrosszabb helyzetben. Minél több felszerelése, minél nagyobb technikája van, annál nagyobb raktárt kell bérelni, és annál nagyobb bajban van. Én az utóbbi időkben már azért megpróbáltam – amennyire lehetett – visszább lépni, eladtam jó pár fölszerelést. Most is árulok egy csomó mindent, de most nem kel el semmi. Mindenki csak eladni akar, mert nincs mit csinálni vele. De amúgy én nagyon nyugodtan elvagyok, várom a csodát. Csoda nem lesz. Egy teljesen civil dologban próbálok gondolkodni, aminek semmi köze az eredeti szakmámhoz. A kisunokám nő, az a legfontosabb dolog, ami pillanatnyilag a családban történik.
– Hány zenekarban játszottál?
– Minden a Hórával kapcsolatos. Nagyon-nagyon sok emberrel muzsikáltam, de miután a föllépések nagy részét én szerveztem, aki velem játszott, az Hóra zenekar volt. Nagyon szép emlékem, hogy egyszer egy néptánc fesztiválon beválogattak a Rossa Laci által vezényelt nagy folklór zenekarba a szegedi Dóm téren. Olyan volt, mint egy szimfonikus zenekart, csak folklóristákból… Csodaemberekkel, Sebő Ferivel, Balogh Kálmánnal játszhattam…az nagyon jó volt.
– És a Bornaival közös zenekarotok?
– Úgy általában a Bornaival (Bornai Tibor, zenész, zeneszerző, szövegíró – a szerk.) való kapcsolatom egy nagyon érdekes történet. Mi rokonoknak gondoljuk egymást, pedig nem vagyunk rokonok. Úgy szoktuk fölvenni a telefont egymásnak, hogy szegény vidéki rokon. És akkor mondja a másik, hogy az nem lehet, mert az én vagyok. És hát a zenekar, amire rákérdeztél, az a Komoly Férfiak Kivéti Társasága. Egy több éve működő zenekar. 2020-ban nulla fellépéssel.
– Ez szinte minden más zenekarra is igaz.
– Szerinem a Komoly Férfiak Kivéti Társaságának van jövője. Lesz olyan világ, amikor a Tibor a dalait el fogjuk tudni klubokban, itt-ott-amott játszogatni. Mert azt nagyon jó csinálni. Abban a zenekarban bőgőzök. A közelben van egy nagyon kedves, szerbek által sűrűn lakott falu: Deszk. És ott van egy hagyományőrző együttes, a Deszki Dukátok, ahol szintén szoktam bőgőzgetni. Szerdánként próba van. Az emberek összejönnek, énekelgetnek, táncolgatnak, zenélgetünk, jól érezzük magunkat. Mindenki szereti, amit csinál. Soha nem kerestünk még egy fillért se vele.
– Ebben te jó vagy egyébként is, ezt tudom. Érdekes lesz, amikor kiszabadul a világ, hogy vajon melyik együtteseddel, zenekaroddal, munkáddal indulsz neki.
– Hú, de jó lenne, hogyha azon kéne gondolkodni, hogy hova érek oda.
Annak borzasztóan tudnék örülni, hogyha venni kéne naptárt, mert a 2020-as nem rongyolódott el.
– Hangmérnökként kivel jó dolgozni? Most nem neveket szeretnék, hanem ha körülírnád, hogy hangmérnökként mikor érzi jól magát az ember?
– Én speciális helyzetben vagyok, mert tisztában vagyok azzal, hogy milyen a színpadon állni, tehát pontosan tudom, hogy mire van szüksége egy előadónak ahhoz, hogy ő is jól érezze magát. Amikor ilyen munkát vállalok, akkor megpróbálom őt teljes mértékig kiszolgálni. És hogy kivel jó… azzal, aki tudja a dolgát a színpadon. Aki ilyen félig-meddig művész és mindenféle allűrjei vannak, azzal én nagyon nehezen vagyok. Nyilván, ha már elvállaltam, azt is megcsinálom, de nagyon jó olyannal dolgozni, aki kér egy mikrofont, betolod, és akkor egyszer csak megszületik a csoda.
Csináltunk templomos koncerteket cigány musicalből úgy, hogy az első hangbeállásra nem ért oda a zenekar. Nagyjából tudtam, hogy fognak fölállni, fölpakoltam a cuccot, és érdekes módon, amikor Falusi Mari odaállt a mikrofonhoz, és én betoltam azt a mikrofont, akkor ott nem volt több kérdés. Az úgy szólt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nem kellett hozzá 20 perces hangbeállás. Mindenki tudta a dolgát. És működött.
– Én emlékszem egy közös munkánkra. Valamilyen feltörekvő fiúzenekar is fellépett, és valahogy nem akart szólni a playback. Naná, hogy neked szóltak be. Mire te egy hangos szó nélkül kettétörted az írott CD-jüket, és mondtad, hogy na akkor most már lehet újat írni.
– Az ilyet én nagyon rosszul viselem. Sok százezer forintos CD-lejátszó volt velem akkor is, ami nem volt képes a marosi homokkal átitatott lemezüket megszólaltatni.
– Van neked egy lemezed Énekel a Mikulás címmel.
– 1996-ot írtunk, amikor drága Bornai Tibor barátom felhívott. Összevissza beszélt azzal a rettenetesen gyors beszédével…Én pedig egyszerűen nem tudtam hozzá lelassulni annyira, hogy megértsem, pontosan mit akar. Első olvasatban úgy tűnt, arra kér, hogy legyek Mikulás egy KFT-koncerten. Felmentem hozzá, leült a zongorához, különféle dallamokat játszott, és kérdezte, hogy ez nekem milyen hangnemben jó. Mikor már a harmadik ilyennél jártunk, meg kellett kérjem, hogy próbálja meg úgy elmondani, hogy miről van szó, hogy én is értsem… Kiderült, hogy leszerződött egy kiadóval az Énekel a Mikulás című lemezre, és én lennék a Mikulás. Hát ilyet se csináltam még, gondoltam, jöhet.
Életveszélyesen jó muzsikusokkal rögzítettük a lemezt. Az esélytelenek nyugalmával 2×3 óra alatt fölénekeltem. Ez a dolog azóta is működik. Csak elég szezonális munka, tehát kell mellette mást is csinálni. Mert abból a 4 napból nem nagyon lehet megélni egész évben. Az ideiről nem is beszélve! Online voltam 2×3 órát stream-Mikulás, azt hittem, belehalok, annyira kemény volt. Betelefonáltak gyerekek, hülyénél hülyébb kérdéseket tettek föl. De természetesen a Mikulás mindenre tudja a választ, és mindent megold. Az a 2×3 óra nagyon kegyetlen volt. Hála Istennek az én drága kicsi lányom, aki kiváló zongorista meg énekes is, kisegített, nagyon nagy boldogság volt, hogy ott volt velem.
– A kisebbik lányod véletlenül kiváló zongorista.
– Úgy sikerült, hogy a családban ezt a vonalat Réka viszi tovább. Remélem, az egész Hóra színházas dolgot is. A közeljövőben rátestálom az elnöki feladatokat. Ha már eldolgozgattam vele 35 évet, akkor ne vesszen el. Nyilván segítem, amíg erőm meg agyam engedi. Azt gondolom, hogy a Bálint név és a Hóra úgy összegyógyult az elmúlt években, hogy jó, ha így marad.
– Van hozzá kedve?
– Van. Nyilván más irányt vesz majd, mint amit mi eddig csináltunk, de biztos tisztességes produkciók születnek majd.
– Nyugdíjba készülsz?
– Mennék én nyugdíjba, csak nincs honnan. Mondjuk, nem vagyok az a típus, aki itthon ül és várja a nyugdíját. Meg a múltkor kaptam valami papírost, hogy még azért van egy jó pár év addig. Azt azért össze kell pingpongozni.
– Te mikorra számítasz az első lehetőségre, hogy a dolgok elinduljanak?
– Hát, nézd… Nem vagyok jós, meg nem tudok semmit. De most kaptam egy e-mailt, hogy a május 1-i munkám szeptember 3-án lesz. Előreláthatólag.
Nyilván mindenki bizakodik, aztán… Megpróbáljuk ott folytatni, ahol abbahagytuk. Vagy-vagy. Szerintem már sose lesz úgy, ahogy régen volt. Nem onnan fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Valami új jön és megpróbálunk alkalmazkodni hozzá.
– Gondolkoztál-e azon, hogy mi a két kedvenc szavad?
– Az egyik egy olyan szó, ami a munkával kapcsolatos és, amit egyre kevesebben ismernek. Ez az alázat. Az életemmel és a családommal kapcsolatban pedig a szeretet. Ezeknél fontosabb nincsen. Ha az ember ezt a kettőt valahogy össze tudja rakni normálisan, abból talán kikerekedik egy valamilyen élet. Ami mindenkinek jó.
– Azt kérdezte tőled Lang Györgyi, hogy milyen hangszer lennél, hogyha nem embernek születsz?
– Milyen hangszer lennék? Szerelmes vagyok a furulyába. Hogyha furulya lehetnék, és olyan ember játszana rajtam, aki ezt ÚGY tudja megszólaltatni, ahogy kell, akkor lehet, hogy furulya lennék.
– Neked is meg kéne nevezned egy következőt, akinek a labdát dobod.
– Hát igen, én ezen már sokat gondolkodtam, nagyon szívesen dobnám a családba ez a labdát. Akár a húgomnak, akár a bátyámnak, de maradjunk a tágabb családnál. Drága Dráni barátomnak, Bornai Tibornak menjen. Ő egy szenzációsan sokrétű ember, aki 55 éves korában kezdett festeni, és kiderült, hogy azt is tud. Regényeket ír, mert kiderült, hogy azt is tud. Regényeket fordít angolból. Zenész pályafutását kottaíróként és csellistaként kezdte. Szóval olyan csudadolgokat csinál, hogy elképesztő. Nem értem, hogy valakinek honnan van ilyen Isten adta tehetsége mindenhöz, amihöz nyúl. Ugyanakkor meg él-hal a kutyákért meg a macskákért. El nem tudom képzelni, minek születhetett volna, ha nem embernek.
– Én is kíváncsi vagyok rá.
