A színes szappanbuborék – akár az első néhány találkozás. Könnyű és tökéletesnek látszó, szépen csillog, és úgy tűnik, belefér az egész világ. Mégis, elég egy rossz mozdulat, a vékony burok megpattan: volt, nincs, csak egy szomorú vízcsepp marad a helyén.
Pedig az elején annyira jó. Amikor nincs más, csak a remény, a várakozás, a rengeteg kérdés, a vágy és találgatás. Büszkeséggel tölt el, hogy érzed: vagy valaki – a másiknak talán a legdrágább –, előtted a lehetőség, és csak rajtad áll, hogy élsz-e vele…
Nem érted, mi ütött beléd, hiszen még nem történt köztetek semmi, amiért megszeresd, ami bármit is jelentene, mégis ragaszkodsz hozzá.
És egy idő után nem már nem számít más.
Fontosnak hitt emberek érdektelenné, az eddig meghatározó dolgok lényegtelenné válnak. Sehol nem találod a helyed, mert igazából arra vágysz, hogy vele legyél, csak arra gondolsz, amit ő mondott, ami akkor volt.
Közben furdal a lelkiismeret, hiszen te egyszer már mást választottál. Akkor azt hitted, jól döntöttél, és ha sokszor hiányzott is valami, nem gondoltál arra, hogy mással talán jobb lehetne. Inkább beletörődtél, megbékéltél azzal, ami volt. Úgy gondoltad, benned van a hiba, te nem bírod elviselni a kötöttséget, nem értékeled azt, amit otthon kapsz, te vagy az elégedetlen.
Nem hitted, hogy az álom tényleg valóra válhat. Most megtörtént, és a feje tetejére állt veled a világ.
Nem tudod, hogy mi a helyes, bizonytalan vagy magadban és a másikban is. Akinek ott csillog a szemében minden vágyad és reményed, mégis azt mondja: így nem. Mert nem akar második lenni. Azt nem tudja, hogy jó ideje csak körülötte forognak a gondolataid, és úgy érzed, benned már csakis neki jut hely… De inkább leharapnád a nyelved, minthogy megmondd neki.
Félsz a visszautasítástól, attól, hogy talán félreértettél valamit, görcsösen rettegsz, nehogy kitárulkozz, mégis tíz körömmel ragaszkodsz minden emlékhez, gyönyörű pillanathoz.
Vannak percek, amikor úgy érzed, megbolondulsz nélküle, míg máskor szinte közönyösen gondolsz kettőtökre. Mérlegelni próbálsz: mi az, amiért megéri vele lenni, és mi az, amiért jobb a biztos otthon?
Számító kígyónak tartod magad, legszívesebben kibújnál a bőrödből, átkozod azt a napot, amikor megláttad, mégis, ha lehunyod a szemed, gondolataidból az ő arca mosolyog rád…
Gyötröd magad és azt, aki otthon vár, gyűlölöd, mert most jó hozzád, mert most megért, nem úgy, mint annyi éven át, amikor csak elnézően mosolygott, ha érzelmekről, vágyakról beszéltél.
És sajnálod, mert ennek ellenére szereted, akkor is, ha már semmi nem olyan, mint régen. Nem tudod, lehettek-e még igazán egy pár, nem tudod, mi lesz, ha a más utáni vágynak vége, ha egyáltalán valaha vége lesz…
Néha teljesen reménytelennek érzel mindent: a megérzéseidnek higgy-e és annak, amit a másik szemében látsz, rúgd fel a biztosat, forgasd fel az életed, amit ő sosem kért, vagy inkább azzal törődj, amit mondott: így nem…
Hiába próbálod tagadni, magadat nem csaphatod be. Akárhogy is tiltakozol, te is tudod: így vagy úgy, de most róla szól az élet. Akkor is, ha a néhány találkozáson, kedves emléken kívül más nincs neked.
Jó lenne tudni, mit akar ő, és mit szeretnél te? Vajon érdemes dajkálni a reményt? Mert könnyen lehet, amiben bíztál, amiről azt hitted, hogy jó és szép, az sem más, csak egy színes, könnyel elpattanó szappanbuborék…
Fotó: Adobe Stock
Forrás: Párdi Petra: Méredzkedés
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
