Összeszedtem egy csokorba a búcsúzkodásainkat. Mindenki másféleképp reagált, mikor elmondtuk, hogy költözünk Kanadába. Minden barátom teljesen más, és mégis mindegyiknek nagy szerepe van abban, hogy bátrak mertünk lenni. Mert támogattak az úton. Ahogy a nagyszüleim is.
Andi
Az a péntek más volt, mint a többi. Feszített a tudat, hogy valamit el kell mondanom, meg kell osztanunk velük. Ők tudták meg legelőször.
Leültünk az ismerős vajszín, puha székekre a konyhában, ahol annyi péntek estét töltöttünk beszélgetéssel, nevetéssel. Ahová kifejezetten miattunk vettek még két extra széket, hogy elférjünk.
Nem is vártam tovább, még szinte el sem helyezkedtünk, és én közöltem:
– Elmegyünk. – furcsa volt hallani a hangom, ahogy egyszerre annyiféle érzelem dúl benne.
– Hova mentek? – jött a döbbent kérdés válaszul.
– Kanadába.
Szinte érezni lehetett, ahogy megfordul velünk, és körülöttünk a konyha. Aztán jól kibeszéltük a terveket, lehetőségeket.
Sok ilyen tervezős beszélgetés követte még ezt az elsőt, és mindig meghallgatták, megbeszéltük, hogy hol tartunk, mi történik éppen.
Aztán az egyik ilyen alkalommal, jónéhány hónappal később, a búcsúbulinkat is ott tartottuk. Azoknál a barátainknál, akik végig támogattak bennünket az úton, úgy, hogy közben sokszor elmondták, hogy egyáltalán nem örülnek a terveinknek. Mégis, mindig mindenben számítani lehetett rájuk.
Felajánlották a házat a bulira, átvették a szerszámainkat, nekik adtuk anyukám varrógépét, ami nekem fontos emlék volt, de nem hozhattam magammal. Az ezer szál, amivel évek óta kötődtünk, az utazás közeledtével sem gyengült.
Aztán nem sokkal az utazás előtt beszéltünk, és egyenesen a szemembe nézve azt mondta:
– Te, ti most tényleg elmentek. Mindig azt hittem, hogy még van időnk, hogy még messze van, és most tessék. Mindjárt indultok.
És bizony, nagyon közel volt a közös péntekek végpontja. Még egy közös nyaralás, sok-sok fénykép, nevetés, értetlenkedés a gyerekek mosogatási hajlandóságán. Aztán a búcsú. Nagy ölelések, könnyes szem. Aztán innen már csak előre néztünk. Ők pedig még mindig velünk vannak, a rendszeres beszélgetéseinkben.
Rita
Emlékszem az első beszélgetéseink egyikére. Már akkor azt kérdezte, hogy mit keresünk mi még az országban? Hogyhogy nem keltünk még útra? Értetlenül néztem rá. Talán még meg is bántódtam kicsit, hogy meg akar szabadulni tőlem 😊
Így hát mikor az első beszélgetésünk után két és fél évvel elmondtam, hogy akkor most pótoljuk a hiányosságot és elindulunk, nem lepődött meg. Támogatott, bátorított, meghallgatott. Eljött velem Bécsbe, hogy ujjlenyomatot vegyenek tőlem a kiutazáshoz. Együtt izgultuk végig az utat. Egyrészt mert éjszaka nem töltött az autó – valószínleg a régi vezetékeket ítélte veszélyesnek a rendszere – és többször kellett megállnunk, mint terveztük. Másrészt pedig azért, hogy rendben kiengednek-e bennünket az országból, a covid részleges enyhülésével. (2021 áprilisában).
De minden simán ment. Hálás vagyok, hogy eljött és támogatott.
Az utolsó 3 napot nála töltöttük. Miután kiköltöztünk a házunkból, amit 14 évig otthonunknak hívtunk, néhány bőrönddel, és lelkileg nagyon fáradtan érkeztünk hozzá. És visszaépítettük magunkat a segítségével, azzal a békével és törődéssel, amivel körülvett bennünket az utolsó pillanatig. Nála, vele sírtam egyedül, az ő vállán le mertem tenni az erősségemet, és mertem egy kicsit gyenge lenni.
Aztán ezen is nevettünk egy jót. És ez a béke és szeretet egészen addig elkísért bennünket, amíg be nem ültünk a kölcsön autóba – amibe csomagostól befértünk –, és a kiszállás után elkezdődött a harcunk az országból való kijutásért…
Lívia
A 2020 februári közös utunk emlékére, 2021 júliusában (három héttel a költözés előtt!) még eljött velem Erdélybe. Kettesben mentünk, én tanfolyamot tartani, ő meg navigátornak, útitársnak és egy kicsit talán pihenni is. Az országból kifelé majdnem mind a négy évszakot megtapasztalhattuk, a 40 fokos hőségtől – ami nyilván a határon várakozva ért bennünket, az esőtől a jégesős, szélviharos időjárásig mindenből kaptunk egy keveset, mire Csíkszeredára értünk.
Én a nap nagyobb részében képzést tartottam, aztán nekiindultunk egy kicsit felfedezni a környéket. Vagy egy kicsit távolabbra, ahol a hajtűkanyarokban tuti lett még néhány ősz hajszálam, nem mintha amúgy hiányt szenvedtem volna belőlük.
A tökéletes partner in crime, a legjobb társaság, akit kívánhattam magamnak erre az utazásra. Úgy, hogy mindeközben már csak 3 hetünk volt a költözésig. De én még bevállaltam egy tanfolyamot, ahol végre találkozhattam Panka nénivel, akivel évekig dolgoztunk együtt nagy összhangban, személyes találkozás nélkül is.
Amikor eladtuk az autónkat, megkaptuk az ő második autójukat használatra. Ez az autó vitt ki bennünket a reptérre is.
Judit
Egy ideje már tervezgette, hogy elköltöznek. Ő Norvégiát nézte ki maguknak.
Hónapokon keresztül, szinte minden pénteken este kilenctől éjfélig messengeren beszélgettünk. Ki hol tart, mit intézett, mi van még hátra. Ki, hogy áll a csomagolással.
Máig hiszem, hogy ezek a közös péntek esti “szeánszok” mindkettőnket megerősítettek, ahogyan készültünk a nagy kalandra. Tanultunk egymás hibáiból, ötletet merítettünk egymás jó megoldásaiból. Sorstársak voltunk az úton, támogatva egymást.
Másfél hónappal később szálltak fel a repülőre, mint mi, és azóta egy norvégi kisvárost mondhatnak otthonuknak. És legalább havonta egyszer pénteken vagy szombaton továbbra is mesélünk csak most már a másik oldalról, hiszen ott vagyunk, ahová anno a terveink szóltak.
Margó
A legrégebbi barátnőm, akivel egy padban ültünk az általánosban, akinél önzetlenebb embert nem ismerek. Akivel együtt sétáltunk hazafelé a suliból, az ebédekről rendszeresen elkéstünk mert az együtt töltött nap után is rengeteg megbeszélnivalónk maradt. Sosem szakadtunk meg barátok lenni, annak ellenére, hogy más városba jártunk gimibe és egyetemre/főiskolára is. Leveleztünk, sokat. Találkoztunk is, kicsit kevesebbet.
Az utóbbi 7-8 évben minden nyáron együtt játszottak a gyerekeink. 40 felett is úgy tudtunk együtt nevetni magunkon, mint senki mással. A jósága termeket tudna betölteni. A második családom, a sosem volt lánytesóm, aki szinte minden réges-régi titkom tudója. És az örök napszemüveg-vásárló társam.
Aki a legutolsó orosházi utunkon is olyan szeretettel fogadott, mint mindig, és kicsit könnyes szemmel nevetve állapítottuk meg, hogy innen egymagamnak kell helyt állnom a napszemüvegvásárlás nehéz feladatában.
Natasa
A másik oszlop az életemben, általános iskolás korom óta. Nem voltunk mindig naprakészek egymás életéből, de leveleztünk, találkoztunk amikor kicsit távolabbra sodort is bennünket az élet.
Az utóbbi években minden “hazautunk” náluk fejeződött be, mielőtt visszafelé vettük volna az irányt Szegedről. A gyerekeim imádták az eléjük pakolt játékokat, és békében, csendben eljátszottak, míg mi beszélgettünk. Békés, családias időszak volt, sok törődéssel.
Ő volt az, aki a leginkább ki merte mondani, hogy nem örül. Kimondta, hogy megérti, és támogat, és biztosan nagyon jó lesz, de nem örül, mert hiányozni fogunk. És ezt az egyenes, őszinte hangot szerettem benne mindig. Vele sosem kellett aggódnom, hogy csak a szemembe kedves, néha akkor sem volt az. Ahogy én sem.
A barátságunk az egymáson csiszolódó kavicsokhoz lehetne talán hasonlatos. Sosem bántottuk egymást, és sosem köntörfalaztunk. Ha neki volt rám szüksége, ott voltam, ha nekem, sosem kellett kétszer kérni. Jópofizni, udvariaskodni. Ez a kendőzetlenül őszinte barátság ma is tart. És talán egyszer itt a nyugati parton is találkozunk.
Ancsa
Az hozott össze bennünket, hogy a közös barátnőnk külföldre ment egyetemre. Aztán kint is maradt.
Mi pedig ott maradtunk egymásnak, vigasztalásul. Jól sikerült kombináció volt, sok közös élménnyel és a tudattal, hogy számíthatunk egymásra. Számtalanszor indultunk együtt a szombat estékbe egyetimstákként.
Aztán néhány évre elveszítettük egymást, de visszataláltunk. A szeretete, a szíve hatalmas. Aggódott, mikor azt mondtam, hogy költözünk. Féltett. Biztos akart lenni benne, hogy jó lesz nekünk.
Azóta is, bármikor beszélünk, mindig megnyugszik, hogy jó helyen vagyunk. És onnan messziről is drukkol nekünk minden nap.
Tati
Amikor elmondtam, hogy költözünk, először nem mondott semmit. Elgondolkodott. Talán kereste a megfelelő szavakat.
Aztán azt mondta, jól teszitek, gyerekem.
Látta, amit mi is, hogy ami sokáig haza és otthon volt, az átalakult valami olyanná, ami már nem egyezett ezekkel a fogalmakkal, eszmékkel, értékekkel. Aztán megkérdezte, hogy mikor jövünk vissza. És őszintén megmondtam, hogy nem tudom. Egy-két évig biztosan nem.
Erősen, könnyes szemmel ölelt meg, és a legjobbakat kívánta. Sokáig integetett utánunk, míg csak el nem tűntünk a távoli kanyarban.
4 hónapig minden vasárnap fél hatkor hívott messengeren, és egy-másfél órát beszélgettünk. Mindent, amit a kertészkedésről tudok, neki köszönhetem. Minden paradicsomot, uborkát, cukkini, borsót neki köszöntem meg a nyáron is. 5 hónappal a kiköltözésünk után veszítettem el. Sosem látta a palántáimat.
Mami
Idén 91 éves, de sosem mondaná meg róla senki. Nekem több ősz hajszálam van, mint neki, ő olyan fehér szőke, mint amilyen én mindig szerettem volna lenni.
Amikor elmondtam, hogy költözünk, megdöbbent. Nem azt kérdezte, hogy megőrültem-e, de majdnem. Miért, mi, hova, hogyan? Aztán mire közeledett az elköszönés, már azt kérdezte, szükségünk van-e még dobozra a csomagoláshoz.
A másik csodám, rendszeresen váltunk üzenetet messengeren, és kéthetente beszélgetünk is. Néha panaszkodik, hogy “öregesen vagyok, gyerekem”, de mindig van mit mesélnie, vagy min aggódnia. Mert ő minden szeretett családtagjáért aggódik. Így aztán fontos, hogy megnyugtassam, hogy jól vagyunk.
Mert jól vagyunk.
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
