Első blikkre minden rendben. Zokniszandi nyomai még látszottak az életemben, amikor találkozóra hívott egy szimpatikus 38 éves férfi. Független, nem hord zoknit szandállal, normális a viszonya a barátaival – látszólag minden stimmelt. Bár a levelezésünkben mindig visszatérő elem volt a keresztlánya, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
Még mindig negyven fok volt a pesti nyárban, mi pedig pont ennek a hőhullámnak a közepén találkoztunk. A mobilját nyomkodva ült a padon, mint aki épp csak az idejét üti el a belváros közepén. Én szokás szerint felvettem az elsőrandis nyári ruhámat, odaléptem hozzá és lefagyott mosoly.
„Mindig az első megérzés a jó.” Visszhangoztam magamban az örökigaz mondatot, de az a nap addig olyan jól sikerült, hogy nem foglalkoztam vele. A Gozsdu-udvart választotta az első beszélgetés helyszíneként.
Nem akartam okoskodni már az első találkozásnál, hogy ennél zajosabb helyet nem is találhatott volna szerte Budapesten, így kicsit fanyalogva léptem be a kapun. Mikor már kétszer jártuk végig az egész helyet oda-vissza, hogy egy asztalt találjunk, felajánlottam, hogy ha már úgyis sétára kényszerít minket az élet, akkor menjünk át egykori törzshelyemre. Szerintem itt döngöltem először földbe a férfiúi önbecsülését. Lefagyott mosollyal és lesütött szemekkel ült le velem szemben.
A szemmozgás
Amikor már háromnegyed órája arról beszélt, hogy az édes-pici-cukorfalat keresztlánya ezt meg azt csinálja, akkor kértem ki a második pohár bort. Ezelőtt a nyáreste előtt már több, mint fél éve nem ittam egy korty alkoholt sem. Nem a monoton és dögunalmas témával volt a baj, hanem azzal, hogy miközben egy hároméves kislányról beszélt, a pincérnők és a nálam legalább egy tízessel fiatalabb lányok hátsóját vizslatta.
Különösen akkor kezdett élénk érdeklődést mutatni a farpofák iránt, amikor két levegővétele között megpróbáltam mondani valamit.
Látványosan unatkozott, grimaszolt, és teljesen váratlanul belevágott a szavamba. Ebből persze rövid távon elegem lett, úgyhogy a következő közbevetésénél szemrebbenés nélkül folytattam a mondandómat. Még ez sem zavarta! Mint egy rádióadás, amely egyszerre két frekvenciát fog, és mind a kettőn valamiféle beszélgetős műsor megy. Körülbelül másfél percig mondtuk a magunkét párhuzamosan, amikor is felhördült, hogy én nem is vagyok kíváncsi rá. Ez volt az első és egyben utolsó veszekedésünk, ugyanis tőmondatban közöltem vele, hogy nekem már kétévesen megtanították, hogy ne vágjak a másik ember szavába és igenis ő a bunkó.
Haza akartam menni
Későre járt már, választhattam, vagy éjszakai járattal bumlizom a város szélére, vagy taxit hívok. De ez a randi nem ért meg egy ötezer forintos taxiszámlát, úgyhogy maradt a BKV. Legnagyobb megdöbbenésemre elkísért és megvárta velem a buszt. „Majd hívlak” – morzsolta el pengeajkai között. „Aha” – nyögtem oda, és alig vártam, hogy bezáródjon az ajtó mögöttem. Másnap tényleg hívott! Én pedig felvettem. Csak annyit akart mondani, hogy őt nő még így nem alázta meg, és most jó időre hazavágtam az önbizalmát, és különben is miért kell nekünk nőknek azt a fene nagy egyenrangúságot bizonygatni lépten-nyomon.
Nyitófotó: Freepik.
