Czakó Zsófia könyve első pillantásra vetéléstörténetnek tűnhet, de ennél jóval többről van szó a kötetben, mely vállaltan az írónő személyes élményeinek krónikája: a könyv az egészségügyi ellátórendszer és a társadalom 2022-es állapotáról legalább annyira szól, mint főhősnőjéről, akinek a várva várt magzat elvesztésével kell a málló falak között megküzdenie.
A Szívhang főhősnője a koronavírus elöl menekült férjével vidékre, ahol harmonikus, békés nyugalomban reménykedtek – még maguk sem tudják, egész biztosan nem fog-e majd nekik hiányozni a város, hogy megelégszenek-e majd azzal, amit a vidéki élet nyújt, amikor fenekestül fordulnak fel mindennapjaik. Egy pozitív terhességi teszt, egy hatalmas várakozással kísért nőgyógyászati vizsgálat, és egy lesújtó diagnózis – missed ab.
Ez az előzmény vezet a C kórterembe és ahhoz a tragédiához, amelyből Czakó Zsófia regényének szövege kikelt, társadalomrajzot lefestve, kultúrsokkot ecsetelve, bio-ezo-öko képmutatást leleplezve. A kétségbeesetten teherbe esni vágyó nők, a valóságtól elrugaszkodott egészségmániások, a testük fölött semmiféle kontrollal nem rendelkező fiatal és kevésbé fiatal roma nők sztorija egymásba csavarodnak, aztán elválnak, de lenyomatot hagynak az olvasóban.
A téma női, és mégsem az, ugyanakkor nagyon magyar és aktuális. Mindössze a második regénye ez a szerzőnek a Nagypénteken nem illik kertészkedni után, ismét személye ihletettségből – erről is kérdeztük Czakó Zsófit.
Nem örül a politikai felhangnak
Szívhang – a regény címe a közelmúltban olyan felhangot is kapott, amire Czakó Zsófia korábban nem számított és nem is számíthatott. Az abortusz szabályozásának megváltoztatása, egyben a nem várt – vagy akár betegség miatt felelősen nem vállalható – magzatok szívhangjának meghallgatása ad egy plusz ízt a regény címének, ám a szerző ennek egyáltalán nem örül.
– Sokan ezt úgy vették, milyen jó, legalább többet fogok belőle eladni – ami persze a szerző érdeke, képmutatás lenne az ellenkezőjét állítani. De ezzel együtt sem örülök a felhangnak, sem az apropónak, sem annak, hogy egy irodalmi művet az élet az aktuálpolitikával köti össze – mondta el a Női váltónak.
Zsófi a maga történetét írta meg a Szívhangban: saját vetéléséét, aminek következményeképp egy vidéki kórházi közegben néhány óra alatt olyan sorsokat ismert meg, amelyek megrázták.
– Mind kis burkokban élünk, amikor ezekből kikerülünk, az fejbevág minket.
Ugyanilyen volt az is, amikor a párizsi divathéten dolgoztam és annak világába kerültem be, nem az számított, hogy itt cigány sorsokkal ismerkedtem meg. Erősen láttam magam előtt a történetet, amelynek kezdettől megvolt a kifejezett szocio-vonala is, de féltem belekezdeni. A férjemmel (Gerlóczy Márton író – a szerk.) sokat beszélgettem a könyvről, ő bátorított, hogy írjam meg. Sokat gondolkodtam azon is, vajon jól tettem-e, hogy tudatosan a cigány szót használtam, mert nem akartam körülírogatni – mesélte Zsófi a regény születésének kezdetéről.
A feldolgozást segítette, hogy megírta saját történetét
Kezdetben még nem tudta, hogy saját magának, feldolgozásként írja meg a történetet, vagy abból valóban regény lesz, és nem is volt olyan pillanat, amikor beléhasított volna a felismerés, hogy ez már biztosan bekövetkezik.
– Nagyot lökött a dolgon, hogy beadtam egy pályázatra szövegrészletet, és az nyert. Egy kórházi részlet volt, Frida és Évike történetének egy része. Anyagilag és motivációban is sokat jelentett ez a támogatás” – mesélte Zsófi, hozzátéve, még ekkor is félt attól, hogy megtalálja-e majd olvasóközönségét a kötet.
– Az embert könnyen megbélyegzik egy témával, én is ettől tartottam. Akivel ilyesmi történik, az nem fogja elolvasni, akivel pedig nem, azt meg nem érdekli, túlzottan női téma… pedig ez nem így van. Egy vetélés nem csak egy nő gyásza, hanem a családjáé.
A traumaírás jelzőt mindennek ellenére óvatosan, félve használja a szerző.
– Úgy érzem, mintha ez elvenne az értékéből, pedig tény, hogy traumaírás, azért kezdtem el, hogy magamnak segítsek.
Szétestem a vetéléstől és az utána következő diagnózisoktól. Csak elkezdtem írni, bár volt bennem egy szándék, hogy ezzel a szöveggel utána is lehet foglalkozni. De nagyon jó volt írni.
Azt ugyanakkor nem tervezi, hogy mozgalmak mellé álljon a regény kapcsán és a szülészeti ellátás reformjáért küzdjön: nem elvi, hanem alkati okokból.
– Az nekem nem áll jól. Nemrég felkért a Babagenetika Egyesület egy beszélgetésre, attól is nagyon féltem. Könnyebb könyvet írni, mint arccal felvállalva beszélni. Mióta leadtam a kiadónak a könyvet, érzem is magamon, hogy tolom el a témát. A Babagennetika egyesülettől Sevcsik Anna ugyanakkor nagyon jól hatott rám – más esetben is ha azt érzem, hogy tudok valakivel együtt dolgozni, akkor megteszem.
Több az érintett, mint elsőre hinnénk
Abban, hogy minden aggodalma ellenére a könyv megtalálta közönségét, annak is szerepe lehet, hogy már a vetélésben érintettek száma is magasabb, mint azt az átlagember gondolná, négy terhességből ugyanis a statisztikák szerint ez vetéléssel ér véget, a regény társadalmi oldalát pedig nap mint nap megéljük.
– Ami a regénybeli rendelőben lezajlik, az előbb-utóbb mindenkit érint így vagy úgy. Kiégett egészségügyi személyzet, tapintatlan bánásmód, vagy ha ez nem, akkor a magán ellátás világa, a pénzért vett mosoly és a kuka, ami intelligensebb nálunk is, ezért nem tudjuk már kinyitni sem.
A történet hangsúlyosan vidéki környezetben játszódik, ám van egyfajta univerzalitása: egy budapesti kórház nőgyógyászatán ugyanúgy elhangozhatnak bármelyik napon, mint egy vidéki intézményben,
– Élveztem a kórházi történet megírását – ezekhez a történetekhez rengetegen tudnak kapcsolódni. Ilyesmit mindenki hallott.
A roma nők közt is olvasókra talál
A Szívhangban a főhősnőn kívül szinte csak roma asszonyok sorsaiból villannak fel képek: Zsófi azt mondja, a könyvnek sikerült még hozzájuk is utat találnia.
– Minden környékbeli falu életét követem, figyelem, hol történik valami, így jutottam el két faluval odébb egy előadásra, amelynek a címe Megeshetne másképp. A Szívhangok egyesület darabjában Romankovics Edit rendezésében a szereplő asszonyok romák és nem romák a saját történetüket mutatják be. Az előadásra vittem nekik egy könyvet és azóta is csetelgetek az egyik asszonnyal. Ő azt írja, teljesen magára ismer a történetben és nagyon tetszik neki – mondja Zsófi.
Ugyan van már néhány könyvterv a fejében, de most nem sürgeti magát azért, hogy hamar egy harmadik könyvvel is elkészüljön.
– Nem érzek nyomást egyelőre. Kicsi a babám, jönnek a gázszámlák, elkezdtem dolgozni. Egyelőre nem látom át, hogyan írhatnék Mirkó és munka mellett, pedig a férjemmel 50-50 százalékban viszünk mindent közösen.
Most nagyon sok könyv is van a piacon, rengeteg az elsőkönyves, én pedig nem érzem a versenyre való hajlamot sem magamban. Talán benne van ebben az is, hogy irodalmi körökben kívülállónak érzem magam, nem vagyok bölcsész és nem vagyok egyetlen szépírói társaságnak sem tagja. Ez nem azért van így, mert nem a közegem, hanem mert máshogy van berendezve az életem.
Szeretem, hogy hétfőtől péntekig, vagy akár vasárnapig van munkám, amit végezhetek – bár szeretem letenni is azt. Az írásból viszont nem lehet megélni, az ember szinte azért dolgozik, hogy írjon szombat-vasárnap, vagy a gyerek alvásidejében – mondja.
Fotók: Czakó Zsófi
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
