Tragikomikus lélektani filmben mutatkozik be rendezőként Daniel Brühl: a német színész bizonyítja, a kamera mindkét oldalán megállja a helyét. Nevettet, miközben súlyos társadalmi és lélektani kérdéseket tesz fel. Kritika a Saját lifttel a pokolba című filmről.
Daniel a nyilvánosság előtt él: szó szerint és átvitt értelemben is. A német színészt, aki meghódította Hollywoodot, hazájában mindenki ismeri. És ha nem lenne elég, hogy nem tud anélkül végigmenni Berlin utcáin, hogy valaki autogramot ne kérjen tőle, még otthonában is jól látható: ha nem forgat vagy meghallgatásra igyekszik, csupa-üveg lakásában tölti mindennapjait csodaszép feleségével és két tündéri gyerekével. Innen ereszkedik le magánliftjével a földi halandók közé.
Daniel az a fajta híresség, aki mindenkivel kedves, a dadussal spanyolul, annak anyanyelvén beszél, jól ismeri a kocsmárosnőt a sarki csehóban (a nevét azért nem tudja, mindennek van egy határa), örömmel készít közös fotót a rajongókkal. Az élet császára, aki épp egy lépcsőfokkal feljebb készül: Londonba indul meghallgatásra, ami, ha jól sikerül, helyet biztosít neki a szuperhős filmek szereplői között. A dolgok egyelőre jól alakulnak, csak egy gyors kávéra ugrik be a törzshelyére a taxi érkezése előtt – és innen indul a lejtmenet.
A kocsmában szóba elegyedik az egyik törzsvendéggel és bár Daniel nem sokat tud a kétes alakról, úgy tűnik, a Bruno nevezetű (Peter Kurth), túlságosan is tisztában van a sztár életének minden pillanatával.
Daniel Brühl első rendezésében nem nehéz észrevenni a párhuzamot a rendező-főszereplő és a német színész között.
Erős a gyanú, hogy a két Daniel sok ponton azonos, hogy mennyiben, azt csak az érintett tudja. Brühl régóta népszerű színész hazájában, többek között a Marvel és a Tarantino filmeknek köszönhetően a tengerentúlon is jól ismerik.
Most azt is megmutatja, a kamera mindkét oldalán megállja a helyét. Kis túlzással élve kamaradrámát látunk, Peter Kurth remek partner ebben, a kettős dinamikája remek, nem csoda, játszottak már együtt a Good bye, Lenin!-ben. Minden erősebb momentumra jut egy poén, minden bevitt sértést követ egy simogató megjegyzés. A páros együtt töltött óráiban van idő kibontani a (már három évtizede leomlott) Fal okozta sebeket, amik a mai napig fájnak és feszültséget generálnak a kelet- és nyugat-német lakosság között.
Terítékre kerül a filmművészet, a hűség, a kirakatban élt sztár-élet valódisága, a mindenkori rendszer által kisemmizett, sértett „kisember” bosszújának jogossága. Daniel élete a szemünk előtt hullik darabjaira, vele együtt iszonyodunk attól, mi következhet még, miközben kíváncsiságunk hajt tovább és vissza, vissza a kocsmába, akkor is, mikor már azt hittük, nincs lejjebb.
Bár a hangsúly nyilvánvalóan a két főszereplőre irányul és a remek színészek valóban lebilincselőek, nem kevésbé eltalált a többi mellékszereplő is, a kocsma tulajdonosnője (Rike Eckermann), a törzsvendég, aki évek óta bámul a sörébe, a postás, akinek mindig hullik egy kis apró.
Daniel Brühlt, mint színészt, eddig is nagyon szerettük, most megmutatta, rendezőként is érdemes figyelni rá. A saját lifttel a pokolba remek kikapcsolódás, fanyar társadalomkritika. És picit paranoiddá is tesz – sötétedés után biztosan behúzzuk a függönyt az otthonunkban.
Fotók Cirko Film
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
