Amikor egy csapat budapesti csaj leszabadul vidékre… na jó, csak részben budapestiek, és a vidék is csak egy általánosítás, hiszen Tard, ahová azért mentünk, hogy minden érzékszervünket érintő ízelítőt kapjunk a matyó életérzésből, igazából szinte egy másik dimenzió, térben és időben is egyaránt.
Házigazdánkat, Váczi Rozit és az általa megálmodott matyodesignt talán nem kell már bemutatni, nálunk is olvashattatok már róla ITT, és találkozhattatok vele a Női Váltó Fesztiválon májusban.
2019-ben indította el a Matyodesign Tourt, amin belül gondosan összeállított interaktív programcsomagot kínáltak elsősorban kisebb létszámú turistacsoportoknak és cégeknek. A cél már akkor is azt volt, hogy kiszakadjanak az emberek a hétköznapok pörgéséből, mert itt nem lehet rohanni. Lehet viszont nagyokat sétálni, beszélgetni, megnézni, hogyan is készítik az asszonyok a matyó hímzéssel díszített ruhákat Roziéknál, milyen az élet vidéken és milyen a matyó kutúra, amit egyre kevesebben ismernek.
A covid persze ebbe is csúnyán beleszólt, de azóta a matyodesign tour is megújult az Egy nap Tardon program keretében. Na, ezt próbáltuk ki mi szerkesztőségileg.
A település magyar léptékkel sincs túl messze a nyüzsgő fővárostól, ugyanakkor távolabb nem is lehetne tőle.
Már a falu táblájánál ránk szakad a tiszta levegő, a csend, a béke, és a belassulás.
Ehhez persze rögtön hozzájárul, hogy megérkezéskor Rozi és két, csodálatos viseletbe öltözött asszony azonnal pálinkát és pogácsát tölt belénk, nehogy megijedjünk.
Mindkettőben van anyag rendesen. De van itt limonádé, kávé, minden ami a fáradt utazóba új életet önt.
Persze nem azért jöttünk, hogy elpogácsázzunk és limonádézzunk a teraszon, komoly program áll előttünk, és Rozi energiái (amelyek érdekes módon, teljes ellentétben állnak az álmos kis falu békéjével, mégis tökéletesen illenek oda) nem is engedik hogy unatkozzunk.
Irány a matyodesign főhadiszállása, ahol állítólag még az is megtanul hímezni, akiből genetikailag hiányzik a kézügyesség. A hímzés ráadásul a meditáció egy működő formája, mondják, és utóbb kiderül, ennél pontosabb leírást nem is lehet adni.
Először azért megnézzük a műhelyt, ahol komoly titkok derülnek ki arról, hogyan készülnek ezek a csodálatos és egyedi darabok, aztán már kapjuk is a kezünkbe a rámát, a fonalat és a tűt, és komoly szakmai vezénylettel indul a buli.
Hát az biztos, hogy a selyemfonalnál már csak a tardi hímzőasszonyok türelme a nehezebben elszakítható, miközben angyali mosollyal figyelik azt az ámokfutást, amit páran művelnek… Segítenek, javítanak, és még a kézügyileg tompikákat is lelkesen dicsérik.
Jó, van aki őstehetség.
És tényleg nem csak duma, annyira beszippant a hímzés, hogy alig akar a csapat tovább indulni, főleg, hogy a kiállított darabok közül is elkezdünk válogatni. Mindjárt más ez, mint internetről rendelni. Hosszas kérlelés után végül folytatjuk a túrát, és a csendes utcákon eljutunk a templomig, amit természetesen nem lehet kihagyni. Kertjében áll a lélekharang, és mint Rozi elmeséli, a mai napig ez adja tudtára a falu lakóinak, ha valaki eltávozott közülük.
Most ugyan csend van belül is, ám aki szerencsés, akár hallhatja is az itt található orgona hangját. (Egyik kísérőnk büszkén el is meséli, hogy legutóbb unokája is játszott rajta.)
A következő állomás a tájház, ami szinte kihagyhatatlan, ha valaki egy ismertebb tájegységet látogat meg, hiszen mindenhol több száz éves kultúrát őriznek ezek a szeretettel gondozott, épen tartott és tradíciók szerint berendezett épületek.
Természetesen segítőnk is akad, Szikszai Imre tanár úr, a tardi általános nyugalmazott igazgatóhelyettese, akitől nehéz olyat kérdezni, amire nem tudja a választ, ráadásul ömlenek belőle az anekdoták a korabeli emberek hétköznapjaival kapcsolatban.
Az biztos, hogy városiként szinte mellbevágó, milyen körülmények között éltek az emberek még akár pár évtizede is, hatalmas időugrás és kulturális sokk – na nem rossz értelemben – amikor valaki ennyire közelről, szinte a bőrén érzi a régi generációk emlékeit. (Nem teljesen metafóra, konkrétan libabőrös élmény a házak hűvös belseje, ami a kis ablakok által megszűrt kevéske fényben még inkább érződik.)
Aki még ennél is jobban szeretne belebújni a korabeli életérzésbe, megteheti: mi is (vagyis két lelkes csapattag) beöltöztünk, és ez kétségtelenül a túránk egyik fénypontja volt.
Lehetne még mit nézni, de milyen falusi túra az, aminek nem egy ebéd legfontosabb eleme? A tardi asszonyok olyan gulyáslevest és túrós sütit rittyentettek nekünk az asztalra, hogy már a látvánnyal jól lehetett, lakni, de persze azért nem volt olyan, aki ne repetázott volna minimum egyszer. Jó, szemlesütve kétszer. A sütiből meg ne is említsük hányszor, mert az már büntetendő.
Az ebédet persze ledolgoztuk (ülve) egy kis közös énekléssel, amit egy tardi népdal betanulása után mutatott be kis csapatunk. Nos, maradjunk annyiban, hogy az idei X-faktorban még nem indulunk. Roziéknak ez sokkal jobban ment. Mutatjuk.
Lassan eljött az idő az indulásra, ami nem csak a teli hasunk miatt nem volt könnyű, de olyan jólesett Tard nyugalma és szeretetteljes közege, hogy valahogy egyikünk sem kívánkozott vissza a nagyvárosba. Viszont a lehetőség előttetek is nyitva áll, ha kiszadnátok egy picit a hétköznapokból.
Fotók: Bulla Bea
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
