„A saját bátyám is letiltott a Facebookon, mert kiállok a tanárok jogaiért”

Davida
március 26, 2022
Rovat: Ez van!

Az ország minden szegletéből megkérdeztem a pedagógusokat, hogy igaz-e, amit suttognak: tényleg megfélemlítik a tanárokat? Ők pedig készségesen válaszoltak is, de név nélkül, mert tartanak a következményektől. Többek között a homoszexuális tanár, a családfő, a gyógypedagógus és az a fiatal, aki éppen most hagyja el a pályát. A beszélgetést mindenkinél ugyanúgy kezdtem: „Hogy érzi ma magát tanárként?” Kapaszkodj meg!

– Mint a szennyes, vagy egy felmosó: használnak, arra vagyok csak jó. Még a saját apám is lenézi a hivatásomat.

Ő mondta nekem, hogy amit én csinálok, az nem munka, az övé fontosabb. Szerinte csak felügyelek a gyerekekre, és bőven elég, ha odalökök nekik valami könyvet, hogy lefoglalják magukat.

Menjenek el a tanítványaid is inkább a gyárba – mondta nekem, hogy megtudják, mi az az igazi meló. Ezért is vagyok reményvesztett. De az egész országgal szemben is, mert nagyon sokan gondolkoznak úgy, mint az apám. Régen még hittem, ma már nem hiszek senkinek – hadarta el egy szuszra egy pesti osztályfőnök.

Ez nem duma, ez a kőkemény valóság

A 326/2013. (VIII. 30.) Korm, rendelet 17. § (1) 23 pontban (!) részletezi a pedagógusok tanórán kívüli kötelességeit. 23 pontban van leírva, mi mindent kell MÉG a tanároknak csinálnia azon kívül, hogy megtartják a kötelező óráikat. Azokat a kötelező tanórákat, amelyeknek a száma még nem is fix (22 és 26 között van meghatározva), de a fizetés ettől függetlenül akkor is ugyanannyi, ha a maximum óraszámot viszik. De ez még semmi.

A kötelező heti óraszámon felül kötelezően beoszthatják őket helyettesítésre (napi 2 óra/heti 6 óra/havi 30 óra), amit természetesen SEMMIVEL NEM honorálnak, de a pedagógus azért csak menjen, tartson összevont órákat, tanítson számára idegen tantárgyakat, hiszen nincs elég tanár. És tényleg nincs!

Aki nem hiszi, menjen be bármelyik iskolába (most már védettségi sem kell hozzá, hiszen a háború hirtelen megölte a Covidot is), és kérdezzen rá, hány órája van a gyereknek és hány tanár van az intézményben. Sőt tudja meg azt is, hogy az adott tanárok csak a szakukat tanítják-e, vagy mást is. Meg fog lepődni! Én is voltam már etika szakos végzettség és előképzettség nélkül…

Persze nem mindegy, melyik intézménybe lépünk be, mert ha „rosszul” választunk, süket fülekre és/vagy néma szájakra találunk. Sokan a pedagógusok közül ugyanis azért nem sztrájkolnak/engedetlenkednek/tüntetnek, mert meg vannak félemlítve, pontosabban szólva fenyegetve. Szó szerint.

„Ha sztrájkolni mer, elvesszük az osztályát, és mehet máshová”

Ezt mondta az egyik nyilatkozómnak a felettese. Vidéki nagyvárosban tanít, ezért nem is mer nagyon bátor lenni, bár becsületére legyen mondva, megpróbálta. Sztrájkot hirdetett, de az egyik óráját meg akarta tartani, hiszen joga van hozzá. A rendelet szerint a sztrájkhoz ugyanis akkor csatlakozhatsz, amikor csak akarsz, és akkor hagyhatod abba, amikor jólesik. Ezt senki nem tilthatja meg, csak kevesen tudnak róla…

Szóval ő egy órát szeretett volna megtartani, éppen a bent lévő gyerekek érdekében, de a felettese elállta az útját a terem ajtajában és elzavarta! Hihetetlen, igaz? Pedig megtörtént.

Mert az igazgatókat is úgy nyomják fentről, a tankerből, hogy kevesen mernek ellenkezni. Persze lehet, hogy csak pozícióféltés van a háttérben, hiszen akkora a bérfeszültség a tanárok között, hogy villamosenergiát lehetne belőle fejleszteni. Az intézményvezetők fizetése ugyanis jó, míg a „sima” tanároké a béka feneke alatt van. De ez még mindig semmi.

„Sajnos itt már nem lehet senkivel sem őszintének lenni”

– Az igazgató úr már így is feltűnően utál, és úgy beszél velem, mint egy kutyával. Nem merek több okot adni neki arra, hogy a maradék időt, amíg még pályán maradok, megkeserítse.

Nagyon vacakul érzem magam emiatt. Sajnos itt már nem lehet senkivel sem őszintének lenni – nyilatkozta egy másik pedagógus az ország keleti végéből. – Nem tudom, meddig bírok még tanár lenni, ráadásul sztrájkolnunk is tilos.

Hasonlóan nem sztrájkolhatnak a gyógypedagógusok sem. – Nagyon csúnyán, bunkó módon beszél velünk az igazgatónk – mondta egy másik tanár egy nagyvárosból. – Pedig mi mind lojálisak vagyunk hozzá, és hogy neki ne legyen baja (minden felelősség ilyenkor az iskolaigazgatókat terheli) nem éltünk a polgári engedetlenséggel sem. Bár mi amúgy sem sztrájkolhatunk, mert SNI-s (speciális nevelési igényű – a szerk.) gyerekeket tanítunk, ami — akárhogyan is nézzük — a jogaink sárba tiprása.

A 36/2022. (II. 11.) kormányrendelet alapján ugyanis egy gyógypedagógus csak akkor sztrájkolhat, ha egy SNI-s gyermek sem megy be az iskolába, ami pedig tudható, hogy épp a helyzetük miatt soha nem fordul elő. – Azért természetesen szolidaritást vállaltunk, aláírtuk, hogy egyetértünk a pedagógusok követeléseivel, de mást nem tehetünk, mert túl rendesek vagyunk a vezetőnkhöz, aki egyébként szintén nem sztrájkolhat, ahogy a tankerületek sem – folytatta az előző tanár.

– Az a vicces, hogy a „szent szöveg” szerint azért nem, mert SNI-s gyermekeket nem vonhatunk össze, hiszen ők nem véletlenül speciális nevelési igényűek, miközben már hónapok óta mégis azt tesszük, mert nagyon kevés a bevethető gyógypedagógus.

Orrba-szájba helyettesítünk ingyen. Ha viszont megszólalunk, repülünk. A nagy semmibe, mert itt nincs más munka.

„Nem kell ahhoz az egész Himnuszt tudni, hogy valakiből ember legyen”

„Csinálom, mert meg akartam/akarom változtatni a közoktatást. Csinálom, mert nem akarok olyan tanárokat, amilyenek az enyémek voltak általános iskolában, akik folyamatosan megaláztak. Csinálom, mert hálával tartozom egy iskolának, egy igazgatónak, a gyerekeknek, a szülőknek.

De a hála fogyóban van, ahogyan a türelem is. Amikor elkezdtem dolgozni, még büszkén mondtam, hogy tanár vagyok, most azonban inkább csendben maradok, és figyelek.

Így csak egyszer kaptam meg, hogy „ő csak egy általános iskolai tanár, hagyd” – mondta szomorúan egy fiatal, többgyermekes tanár.

Ma Magyarországon valóban negatív a közvélekedés a tanárokkal, főleg az általános iskolai tanítókkal és tanárokkal szemben. Mivel mindig is alacsony volt a felvételi ponthatár a pedagógus szakok többségén, sokan úgy gondolják, hogy csak a gyengébb képességű fiatalok mentek tanárszakra. Pedig ez a fenti tanár úr középiskolai tanár is, és orvosi szaknyelvet is tanított az egyetemen. De a többségnek elég csak annyi, hogy gyerekeket oktat, és ezzel már le is írja.

– Jó lenne, ha végre emberszámba vennének bennünket. Ha megértenék, hogy 5 évet nem fütyihegyezéssel töltöttem én sem az egyetemen, hogy nem önmagam szórakoztatására készítek tanmenetet, tantervet stb.

De ami még fontosabb: hogy a gyerek, az gyerek, és támogatásra, nevelésre, oktatásra és gyakran segítségre szorul. Az ellátórendszer azonban lassú, és ismerjük jól, hogy ha nincs látható jele annak, hogy vernek egy gyereket, akkor az nem is történt meg. Ha egy diák lelki terrorban él, az nem is fontos.

Be kellene már látnunk, hogy nem kell ahhoz az egész Himnuszt tudni, hogy valakiből ember legyen. Hogy nem kell Wass Albertet vagy a Kőszívű ember fiait olvasni ahhoz, hogy szerető, gerinces, hithű, igaz, sőt akár még hazakedvelő emberek is legyünk.

„Nem vagyunk profit a hatalomnak, így megmaradunk a felmosórongy szintjén.”

– Én munkaközösségvezető és osztályfőnök is vagyok, így az én fizetésem viszonylag normálisabb – mesélte szomorúan egy fővárosi tanár. – De így is szükségem van mellékesre, hogy el tudjam tartani a családomat, mert a mostani bolti árakkal nem lehet versenyezni. Természetesen hoteles nyaralások és ilyen úri huncutságok sem jöhetnek szóba az életünkben. A tanári fizetések évek óta nem változnak, közben az árak meg mindenhol emelkednek. A hónap végén mindig kunyerálnunk kell a szüleinktől, a testvéreinktől, és ez nagyon megalázó nekünk, nekem pedig családfőként különösen.

Talán, ha nem állami általános iskolában tanítanék, hanem magánban, egyháziban vagy szakképzőben, ott jutna rendesebb fizetés is. De a gyerekek, akikért felelősséget vállaltam, itt vannak.

Az a baj, hogy mi nem vagyok profit a hatalomnak, így megmaradunk a felmosórongy szintjén.

A tanárok zöme beteg, depressziós

– Vagy legalábbis mérhetetlenül kifacsart és fásult. Szeptembertől én is elhagyom a pályát – kezdte a beszélgetésünket könnyes szemmel egy alig 30 éves pedagógus. – Imádom a gyerekeket és éppen ezért megyek el.

Nem bírom tovább, hogy nem tudok nekik rendesen tanítani.

Minden nap reggeltől éjfélig dolgozom, készítem az izgalmasabbnál izgalmasabb tananyagokat, amelyeknek nincs sok köze a kötelezően leadandóhoz, hogy érdekessé tegyem az órákat. Sokkal fontosabb lenne azonban, hogy érdemben figyelhessek is a gyerekekre. A nyári táboroztatás ehhez nem elegendő.

Direkt hátrányos sorsú diákokhoz jöttem, mert idealista vagyok, és hiszem, hogy elsősorban ők mint emberek és nem a tananyag számít. Ahhoz azonban, hogy megfelelő ismereteket adhassak át, hogy motiválhassam őket, nem mindegy, milyen órákat tartok.

Áldatlan helyzet, hogy rendszeresen a szülőktől kérek behozandó alapanyagokat a kísérletekhez, ahogyan az is, hogy nem vihetem el a gyermekeket csak úgy mindenfelé élőben megtapasztalni a világot. Helyette felesleges lexikális tudással kell(ene) őket tömnöm – folytatta szomorúan.

– Az időmet és az energiámat teljesen elvitte az utóbbi néhány év, és félek, hogy az én egészségem is rámegy. Még túl fiatal vagyok hozzá. Az pedig végképp ront a helyzeten, hogy nekünk, tanároknak nincs is a kezünkben semmi, hogy a nehéz sorsú gyerekeknek támaszt adhassunk. Nincsen elég gyerekpszichológus, a tanker nyomja az igazgatókat, akik meg minket, mert egyre kevésbé az embert látják a diákokban, sokkal inkább a számokat és a teljesítendő kvótát.

Az lenne a fontos, hogy végre csak olyan pedagógusok legyenek a pályán, akik a szívüket is beleviszik a tanításba. Viszont ki az a hülye, aki ma feláldozza magát a közoktatás oltárán ennyi pénzért és megbecsülésért?

Ugyanakkor, ha hangot adnék a felháborodásomnak (ahogyan azt egyébként már többször megtettem a tanári karban is), azt a keveset is elveszem a diákjaimtól, amit most a tanker, vagy ki tudja, ki, megad nekik. Nem tudom homokba dugni a fejem, hát elmegyek, de vissza akarok térni a pályára. Most már az édesanyám is látja, milyen fontos szakma ez. Ő, aki néhány éve még lenézte a pedagógusokat és nem tartotta sokra a munkájukat, általam megtapasztalta, milyen nehéz, embert próbáló hivatás is ez. Nyugdíjasként be is akar állni gyereksegítőnek. Amint az új munkahelyemen elérem azt megfelelő szakmai szintet és ezáltal azt a biztonságot, hogy átmehetek félállásba, én is folytatom a pedagógusi pályát.

Nekem a gyerekek tanítása és segítése a hivatásom, és nem akarom őket sokáig magukra hagyni. Még akkor sem, ha a gondolkodásom miatt a saját testvérem is letiltott a Facebookon.

A megosztottság, a csőlátás sajnos más családokban is jelen van, és egyre ritkább, hogy az ellentétek közelebb hozhatók egymáshoz. Mert csak az tudja valójában, mennyit dolgoznak a tanárok, aki maga is benne van. Ha azt látjuk, hogy egy pedagógus délután kettőkor már a buszon van útban hazafelé, jusson eszünkbe, hogy a java neki még csak most jön: az órákra való készülés, tananyaggyártás, prezentációk, kísérletek összeállítása, online tananyagok szerkesztése, adminisztrációs munkák, kirándulások szervezése, ünnepi műsorok összeállítása, szülői értekezletek megtartása stb. Ahogyan a nyári szünet sem két hónap, a fele pedig annak is táboroztatással telik. Vannak azonban, akik nem emiatt utálnak egyes pedagógusokat.

„Tanár vagyok és meleg”

– Ha ez utóbbi elterjedne, a rohadt pedofiltörvény miatt kegyetlenül meghurcolnának. Az apám is kitagadott, és homoszexuálisként már nem vesz emberszámba.

Sokkal nagyobb problémaként élem meg azonban azt, hogy a mai magyar homofób közvélekedés miatt a gyerekeket valószínűleg nem taníthatnám tovább.

Az jobban fájna – mondta el az a tanár, aki egy elit iskolában dolgozik évek óta. – Nem tudom, meddig bírom még. 5 éve tanítok és mellette máshol is dolgozom. Napi 12 órát nyomok, és egyre kevésbé tudok rendesen felkészülni az óráimra. Az albérletet viszont valahogyan fizetnem kell, ezért vállaltam plusz munkát. De nemcsak én megyek ebbe tönkre, hanem a tanítványaimmal sem teszek jót. Egy tanárnak kipihentnek, energikusnak kellene ahhoz lennie, hogy motiválni tudja a diákokat. Érdekes tananyagokat kellene mosolyogva prezentálnom a végletekig túlhajszolt gyerekeknek, ami enyhén szólva is lehetetlen ilyen körülmények között” – folytatta letörten és nagyon fáradtan. Pedig ő is még csak most ér élete feléhez. – A sztrájk ugyanígy problémás.

A tanárok között vannak, akik teljesen ellenzik, vannak, akik tűzön-vízen keresztül kiállnak mellette, és van egy nagy massza, egy „szürke” réteg, akik nem nyilatkoznak. Én rájuk vagyok dühös.

Értem, hogy sokan féltik az állásukat és azt a kevés fizetést, amit kapnak, de véleményük biztosan van, és nem hiszem, hogy nekik jó az a rengeteg felesleges adminisztráció, hogy nincsen rendes eszközkészlet, hogy a tananyag elavult és hogy nem kapnak semmi megbecsülést sem a vezetéstől, sem a társadalomtól. Engem bánthatnak, én bírom. Az igazgatónk is behívatott, hogy nyilatkozzak, mikor, meddig és legfőképp miért nem veszem fel a munkát. Nem mintha ez utóbbit nagyon magyarázni kellene, mindenesetre én azt mondtam, a lelkiismeretem ezt diktálja. A politikát mégsem akartam felhozni, de mindannyian tudjuk, még ha ez egy politikamentes sztrájk is, hogy odafent valamit nagyon elszúrtak.

A Női Váltónak nyilatkozó tanárok egyöntetűen állítják: