„Buddhista párpercesek korunk egyik legeredetibb gondolkodójától” – ez Hajdú Balázs humorista novelláskötete Bödőcs Tibor szerint. Balázs, aki a Dumaszínház tagja, hol egy hétköznapi tárgy hangján szólal meg, hol életünk ismerős szituációit forgatja ki, vagy húzza a végletekig úgy, hogy az olvasó egy pillanatra azt sem tudja, hol van. Ám a végére többnyire kiderül, az emberi kapcsolatok a legfurcsább helyzetben is ugyanazok – és ez érdekli a szerzőt leginkább. A podcastban arról is beszélgetünk, rá lehet-e ismerni a könyv alapján a benne élő stand-uposra?
Következzen néhány meghökkentő részlet a novellákból:
„- Anya, rendeltem egy könyvet egy barátomnak karácsonyra, de már lezárták a határokat, nem tudom neki feladni, nem viszik ki, a mű használt, valaki már olvasta, bocs, hogy ennyire részletesen magyarázom, egyébként Gogol Holt lelkek a szerzemény, de az nem érdekes, a parám az, hogy mivel már járhatott akár több helyen, több embernél, tuti van benne ágyi poloska. Vagyis csak a petéje. Olvastam, nem ebben a könyvben, hanem amit tőled kaptam, amit az az idős, okos úr írt, volt a tévében is egyszer, mindegy, hogy mínusz 18 fokban kell tartani két hétig, és azzal kiütöm nullára a szitut, vagyis elpusztul ez a nyű. Ezt kell most prezentáljam ahhoz hogy aztán nyugodt lelkiismerettel továbbadhassam.
Amiért hívlak, hogy az én frigóm nem tudja teljesíteni ezt a szintet, de úgy tudom, ami nálatok van, az igen. Most még ne szólj közbe, mondom tovább. Figyu, arra szeretnélek kérni, hogy tudom, hogy tele van, de vedd ki az oroszkrémtortát, amit nekem készítettél, vagy a banán is felesleges odabentre, hát még a kenyér. Szóval átmennék és betenném körülbelül 14 napra ezt a könyvet, és akkor utána meg elhoznám. Fontos lenne. Este tudnék is menni…” (Ágyi poloska)
„Az együttélés bizony tud kemény móka lenni. Olyan volt, mintha a kakaót összeöntenénk kólával, fújnánk rá tejszínhabot, és a tetejét megszórnánk cukordísszel. Lehet, jól néz ki, de ha tudod, még mikből áll, nem akarnád megkóstolni.
Persze vártuk mindketten a holnapot, hogy majd valamitől minden megváltozik, és szép lesz minden, de mindig csak ma volt. A cigizés is talán hasonló. Szívom, hogy valami majd történik tőle, de csak lelkiismeret-furdalásom lesz utána. Ha hívott valaki telefonon, és ellenkező nemű, akkor abból balhé volt azonnal, ezzel a passzív-agresszív viselkedéssel, amit akkor még nem is ismertem. Nem tudtam, hogy van ilyen.
Azt hittem, mindenki úgy él, hogy nyomja őszintén, jót akar a másiknak, ha meg úgy érzi, ez neki nem oké, akkor lelép, de nem az, hogy inkább kikészíti a másikat. Persze én is elmehettem volna bármikor, de hát naiv voltam és fiatal. Nem értettem, hogy miért ne hívhatna fel egy ismerősöm, és beszélhetnék vele egyet, mikor a nap nagy részét úgyis vele töltöm. Szívjál tőlem, csak anyád ne lássa!
Egyet jegyezz meg. Vagy inkább kettőt. Ha valaki folyamatosan utánad koslat, és nem bízik meg benned, akkor ott valószínűleg ő a hunyó. A másik, hogyha kihoznak neked egy paprikás krumplit, megkóstolod, és vacak, akkor azt sózhatod, borsozhatod, erőspistázhatod, nem fogod tudni vele megmenteni…” (Féltékenység)
„Vannak, akik megveszik az elefántot az állatkertben, és akkor kiírják, hogy Kovács Pista megvette, ő innentől az örökbefogadó, és akkor mindenki tudja, hogy neki volt erre pénze, és amikor elalszik Pista este, vagy tőlem elaludhat reggel is, ő tudja, hogy valahol messze ugyan – de azért mégsem Afrikában – van neki egy hatalmas ormányos állata, még ha az elefántnak nincs is egy nagyon pici Istvánja. Ha megjelenik ez az állat álmában, akkor az az ő barátja. Legalábbis hiheti azt. Valószínűleg nem lesz belőle sohasem bejegyzett vallás, de ez akkor is az ő dolga. Vagyis kettőjüké. Na, most képzeljük el ugyanezt a szituációt, csak mozdonyban, és velem. Nem én vezetném, de azért inkább én birtokolnám, és ott aludna a Nyugatiban a síneken, én meg itt kint a bájos huszonkettőben a Hosszúréti-patak mentén, de ott lenne a nevem rajta, és létezne egy láthatatlan szál a szívem és a motorfordulatot szabályozó kar között, ami örökre összekötne minket.
Ilyenkor én nem bárányokat, hanem repülő vonatokat számolok. Most tartok harminckettőnél…” (Lottó)
„- Hellósztok, itt vagyok.
– Kovács Dani, hét pizza, négy magyaros és három négy sajtos.
– Köszi! Helló.
– Csáó, jó munkát!
A kocsikázással az a nehéz, hogy le kell parkoljak, persze vannak trükkök: pofátlannak lenni, kitenni a villogót, felállni a járdára, megkérni egy néptáncost, hogy amíg én felszaladok, addig szórakoztassa az úton várakozókat. De még így is sokszor öt-hétszáz métereket is gyalogolok. Nagyon nehéz parkolóhelyet találni, főleg, mióta ingyenes lett, minden barom a belvárosban tartja a kocsiját, még én is. Munka közben nincs telefonálgatás, nincs YouTube-ozás, és csak minden harmadik nőt nézek meg. Egy pillanatra. A többit sokkal tovább. Lehet bunkóság, de a kresztáblák egy idő után marha unalmasak.” (Pizza Főúr)
A podcastot itt hallgathatod meg:
Fotó: Nemesházi Péter.
Hasonló inspiráló történetekről ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
