Fagyos januári reggelen karikás szemű nő lép be a patikába, az ott dolgozók pedig feszülten összenéznek. Még sorszámot sem húz, már integetnek. Nem, anyuka, még mindig nincs Dentinox zselé. Nem, nem tudjuk mikor lesz. Anyuka, akinek hónapok óta fix programpontja, hogy reménytelenül, de érdeklődjön, megtörten bólint. Hiába, hiánycikk. Országosan. És itt írhatnék tápszert, antibiotikumot, életmentő gyógyászati segédeszközt és számtalan más dolgot. Nincs, talán sose volt, sose lesz, tessen megoldani okosba máshogy.
Ez az anyuka én vagyok. És még sok ezren ebben az országban.
Az egész persze nem a fogzselével kezdődött, hanem amikor még csak várandós voltam. Akkor ugyanis éppen hiánycikk volt a K-vitamin. Erről azt kell tudni, hogy azoknak a babáknak, akik anyatejesek, az első hónapokban mindenképpen pótolni kell, mert komoly problémákat okozhat a hiánya.
Ez egy para-mami agyában úgy csapódik le, hogy ha nem kap a gyerek K-vitamint akkor elvérzik… Ennek futottam én neki, majd éjszakákon át tartó nyomozás, cserekereskedelem és anyukás csoportokban elhelyezett segélykiáltások után végül újra kapható lett, mire megszületett a fiam… Túlaggódtam, persze, első gyerek, majd belejövök, olyan nincs hogy babának szükséges dolgok ne legyenek kaphatók. Mégiscsak dübörgő gazdaság meg minden, ugye.
Aztán tavaly ősszel, amikor egy lobos torokgyulladás elindult a gyerek tüdeje felé, a doktornéni kimondta az ítéletet: antibiotikumot, de azonnal. El is indultam gyorsan, lelki szemeim előtt versenyt futva a gonosz, tüdő felé vágtázó baktériumokkal, amikor is az első gyógyszertárban újra fejjel belerohantam a hiánycikk szóba.
Először el se akartam hinni, tehát tovább próbálkoztam. A negyedik gyógyszertárnál már pánikrohamom volt. Igen, tisztában vagyok vele, hogy van helyettesítő gyógyszer, de a patikusok közül egyik sem ajánlotta fel, a doki elérhetetlen volt, én pedig önerőből nem mertem mást beadni neki.
Végül az ötödik helyen a gyógyszerész hosszas kutakodás után talált még egy dobozzal. Csatakos kabátban, bosszankodva, de megkönnyebbülten értem haza, mintha legalábbis a Szent Grált hoztam volna el kínlódó magzatomnak.
És még mindig nem sejtettem, hogy ezek a gyógyszertári körök az életem szerves részei lesznek.
Pár hónapra rá jött az asztmatikus hörghurut, és vele együtt a sürgető igény egy olyan speciális szerkezetre, amivel a visító gyerekbe adagolni lehet az asztmasprayt. Már nem is annyira meglepő a fordulat: a BabyHalerként ismert cucc HIÁNYCIKK. ORSZÁGOSAN.
Kanosszajárásom végén, amitől nagyjából 10 évet öregedtem, és a bal szemem azóta is tikkel, az egyik népszerű online piactéren tudtam beszerezni egyet használtan, ami óriási mázlival már aznap nálam volt.
Mint később megtudtam, ez akkora probléma, hogy még a Heim Pál Kórház is a Facebookon tett közzé felhívást, hogy ha valakinek van használt, az segítse ki őket.
Ekkor jött a következő mélyütés. Két dolog biztos, ha valakinek totyogója van: egyrészt állandóan összeszed valami betegséget, másrészt ebben a korban még nincs nagyon gyógyszer, ami segítene (most vírusfertőzésre gondolok), maradnak a vitaminok és lelkes szurkolás a fejlődő immunrendszernek.
Illetve van egy gyógynövényes cucc, a Sinupret, ami minden tünetre jó, és ráadásul még az a rossz érzésed sincs, hogy kemikáliával tömöd a csimotát.
Na, kitalálja valaki, hol lehetett kapni tavaly ősztől tél végéig, tehát a legnagyobb takony szezonban? Bingó! Sehol. Hiánycikk. Országosan. Kínomban röhögtem kicsit, mondván, ennél már nincs lejjebb.
Pedig van. Ez a nyavalyás fogzselé. Nem kell ahhoz gyereket szülni, hogy valaki el tudja képzelni (bár nyilván érintettként könnyebb a vizualizáció), milyen az, amikor egy másfél évesnek egyszerre jön négy szemfoga. Röviden összefoglalva: inkább öljetek meg. Tudom, tudom, a Gézuka meg sem érezte a fogzást, Julcsika is csak a nagyőrlőknél sírdogált kicsit, de az én fiam szenved. Nagyon.
Egyetlen átmeneti segítség van (aztán persze jön a kemény drog, aka Baby Panadol) ez pedig az említett cucc, amiben lidokaint tartalmaz.
A többi tuti fogzselé nagyon finom, a dörzsölős része csuda jó móka, de amikor beüt a fájdalom, annyit érnek, mint a ráolvasás vagy a piócás ember. Szóval amikor ismét meghallottam a hiánycikk szót, arra gondoltam, hogy veszek 5 liter lidokaint és a saját agyamat áztatom bele.
De aztán inkább rendületlenül jártam a gyógyszertárakat, kerületen belül, majd kívül, és csak leheletnyi megnyugvást adott, hogy nem én vagyok az egyetlen.
Hónapok alatt az anyukás csoportokban olyan feketekereskedelem alakult ki, hogy a Dentinox dealer tevékenység majdnem OKJ-s képesítést kapott. (Azóta egy kedves barátnőmtől kaptam egy szinte nem használt tubussal, úgyhogy elképzelhető, hogy az utóbbi pár hétben már megoldódott a helyzet, csak nem tudok róla.)
A szocializmusban nőttem fel, tehát egyáltalán nem ismeretlen számomra az, ha valami nincs készleten. Ismerem a szezonálisan kapható banánt, az évente egyszer érkező farmer kollekciót, és az üres polc látványa majdnem kedves nosztalgiával tölt el.
De ép ésszel nem tudom felfogni, hogy a kétezer-húszas években, egy EU tagországban miért lett minden hiánycikk, ami alapvetően szükséges lehet egy 0-3 éves gyereknek?
Mert a lista nem áll meg az én gyötrelmeinél, számtalanszor futok bele speciális tápszert, asztmaspray-t, ilyen-olyan kenőcsöt, epilepszia gyógyszert, hasfájás elleni szert és még sok-sok mindent kergető, elkeseredett anyákba a közösségi oldalakon.
Nesze neked családbarát ország, meg szüljélmertjólesz. Csak ne legyen semmi nyűgje annak a gyereknek.
Fotók: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
