„Több mint tíz éve élek Olaszországban (…) Megtaláltam a helyem, és már nem lógok ki közülük. Mondjuk mi sem könnyebb annál, mint magunkévá tenni az itáliai dolce vita napi rutinját, amit egyébként világszerte receptre kellene felírni…”- kezdődjön Gyovai Helén napsütéses vallomásával ez a cikk, mert a könyv, a Hogyan lettem olasz mamma? azt az utat mutatja be, ami idáig vezetett. Vall az olaszok iránti rajongásról, egy nagy szerelemről, aminek a távkapcsolat sem árthatott, aztán a megszokott budapesti élet hátrahagyásáról, és a beilleszkedésről is. Néhány rövid részlet a könyvből, és egy podcast amelyben Gyovai Helén – a népszerű Olaszmamma blog szerzője – úgy mesél, hogy az ember kénytelen fülig érő szájjal hallgatni.
„Beülünk, dumálunk, nem is olyan kellemetlen. Megszállottan láncdohányzunk, egymás után rendeljük ki a borokat, ő folyamatosan megnevettet, vág az esze, mint a borotva. Csak ne lenne ilyen béna a haja, ne lenne két évvel fiatalabb, meg eleve ez az idétlen fekete bőrdzseki, meg úgy egyébként csak ne lenne olasz… Mégis mihez kezdhetnék vele?
Különben is torinói. Torinói, érted? Az meg mi? Olaszország az egyáltalán? Nem lehetne római, palermói vagy nápolyi? Firenze alatt kezdődik az igazi Itália, nem? Mennyire lehet már izgalmas ott fenn, a hideg északon? Semennyire. Sehol egy tengerpart, sehol egy épp akkor kikötött halászcsónak, amit sirályok repkednek körül, és nem keveredik a só illata sem a levegőbe.
– Jaj, te, én annyira imádom a tengert, azt tervezzük a barátnőkkel, hogy a nyáron Calabriába megyünk nyaralni – lelkesedem. – Miért mennétek ti oda? Tudod, hogy milyen elviselhetetlenül meleg van arrafelé nyáron?”
„Mi lesz velem akkor, ha nem találok munkát? Mi lesz, ha majd a közös fedél alatt a pokolba kívánjuk egymást Csirivel? Lehet, hogy én már soha nem leszek hasznos tagja a társadalomnak? Mi lesz akkor, ha…? Mi lesz akkor, ha viszont…? Mi lesz akkor, ha esetleg…? Talán mégsem a várandóssággal elkerülhetetlenül kéz a kézben járó hormonváltozások kellős közepén kellett volna Olaszországba települnöm. Miért is nem lettem inkább leányanya otthon? Mi lett volna, ha egyáltalán nem is mondom meg Csirinek, hogy gyereket várok, és még mindig innám papírpohárból a tejeskávét az irodában? Semmi másra nem emlékszem az első napból, csak arra, hogy mintha kívülállóként néznék egy filmet, és nem éppen rózsaszín felhőről lógatnám lefelé a lábam.”
„A játszótéren az óvodás gyerekek csőrös pohárból kapnak inni, mikor már régen egyedül kellene megoldaniuk az ivókútról. Úgy érzem, nem engedik, hogy önállósodjanak a csemeték, és nem értem, hogy mi ebben a kifizetődő, hiszen én alig várom, hogy Giulia elkezdjen járni. Aztán meg fogom a fejem, amikor emiatt én sem ülhetek nyugodtan egy pillanatot sem. Arra gondolok, hogy milyen jó lesz, amikor majd enni és inni is tud önállóan, hogy ne tőlem függjön kizárólagosan.
Olaszék viszont másképp élik meg mindezt, ők pont azt szeretnék, ha a gyerekeik minél tovább megmaradnának bébinek. Talán azért, mert így érzik magukat vérbeli ANYÁNAK, csupa nagybetűvel. Az anya szerepének eljátszásához náluk elengedhetetlen a majomszeretet és a kölykök ezzel való agyonnyomása.
Ennek egyenes következménye aztán az is, hogy egy olasz pasi sokszor akár a harmincas éveiben is a szülői házban él még, és a mammája ebben semmi kivetnivalót nem talál, boldogan vasalja neki az ingeket. Úgyhogy vigyázzatok: ha az olasz muki a randi után nem a lakására, hanem egy hotelszobába invitál, ennek kiábrándító módon talán az lehet az oka, hogy a pasas attól tart, az anyja a résnyire nyitott ajtó mögül lesi majd, hogy kit hozott haza a fia.”
„…végül elérkezik az idő, amikor leporolom az állásinterjús ruhatáramat és kiszínezem az önéletrajzomat. Kár, hogy ez éppen a 2008-as gazdasági válság összes következményét nyögő Olaszországban történik. Parádés alapszituáció, de elszánt vagyok és jó a csillagzatom is, úgyhogy viszonylag hamar, de olaszosan sikerül a dolog. Olaszországban imádnak munkaerő-közvetítőket alkalmazni a kereséshez, és évszázadok óta bebetonozódott hagyománya van mindenféle urambátyám és sógor-koma-jóbarát viszonynak. Nekem pedig ezzel kell szembemenni, mert sem uram, sem bátyám nincs. Találok egy álláshirdetést, amit mintha pont rám írtak volna ki. CV kipofoz, elküld, hajrá! Aztán síri csend, én meg nem hiszem el, mert tényleg én vagyok az ideális jelölt. Az ügynökség semmit nem tesz a munkába állásom érdekében, de én közben kinyomozom, hogy melyik cég is az, amelyik engem keres, és bemászom az ablakon, a kinyomtatott önéletrajzomat pedig konkrétan a recepciós kezébe nyomom. Jöjjön, aminek jönnie kell. Másnap épp a szupermarketben bénázom a sorban a kasszánál a babakocsival és a bevásárlókosárral, amikor csörög a telefon. A HR-es kislány az, interjúra hív. – Jó napot kívánok, Alessia vagyok, az olasz cég személyzeti osztályáról. Megkaptam az önéletrajzát, be tudna fáradni holnap egy beszélgetésre?”
A podcastot itt hallgathatod meg:
Fotó: R. Verta
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
