Otthon a gyerekek, hiszen hurrá nyár van, a hőmérű 35 fok fölött áll, konstansan. Nem mozdul a levegő, az izzadságcseppek lassan indulnak el a lábamon. Hogy lehet így élni és dolgozni? Totál kifordultunk magunkból családilag, bioritmusilag, emésztésileg, mindenhogyan. Végül a gyerekeim mutatták meg a megoldást: egyszerűen leköltöztek a pincébe!
Nem tehetek róla, 25 Celsius fok felett képtelen vagyok a működésre. Az agyam helyén lötyögő langyos szlájmból egyetlen értelmes gondolatot sem tudok kipréselni, a szemgolyóim még napszemüveg alatt is sercegnek a kicsapódott sós párától, minden levegővétel után várom a tűznyelőknek kijáró tapsvihart, és naponta többször azon kapom magam, hogy csak állok a fürdőszobai tükör előtt, kezemben a férjem elektromos borotvájával, mint G.I. Jane.. vagy Britney Spears. Attól függ, melyik kopasz nő jut először eszembe…
És egy szavam sem lehet, mert van klíma… van medence…van árnyék, az udvarunkat tele ültettük fákkal, mondjuk azok még elég csoffadtak, de legalább nem üres telekre jöttünk, mint szegény CSOK-ligetesek.
A gyerekek miatt nem szoktam kihangosítani az ilyen jellegű szenvedéseimet. Alig várták a vakációt, élvezzék csak. De élvezik? Totál besötétített szobákban fekszenek egész nap.
Ha kilépsz az udvarra 9 és 16 között, megperzselődsz egy pillanat alatt.
Egyik nap kimentek a gyerekek délelőtt ribizlit szedni. Csak nem jönnek, csak nem jönnek be. Óvatosan, résnyire felhúztam az egyik redőnyt, hogy kikukucskáljak az udvarra, de nem láttam őket. Igaz mást se nagyon, de azt láttam volna, ha mozgó foltok jelennek meg a horizonton. Őrült sebességgel csaptam a hónom alá a poroltót, egy marék aloe verát, az Irix habot, meg a Fenistilt, téptem fel az ajtót sütőkesztyűben és ordítottam, hogy „hol vagytok?”.
Halk röhögés szűrődött a föld alól. Ez már hallucináció? Azért kinyitottam a pinceajtót. Csak Sheldon hangját hallottam: „Kopp-kopp-kopp Penny! Kopp-kopp-kopp Penny! Kopp-kopp-kopp Penny!”- aztán megint a röhögés.
– Itt vagytok? – ordítottam le a lépcsőn a sötétbe. Ott voltak. Egy tál ribizlivel, a kamrából egy flakon vízzel, egy táblagéppel és a napozóágyakkal. A pincében.
Berendezték klubszobának, azóta estig ott vannak a föld alatt, még az ebédet is leviszik magukkal miután felébredtek. Raktak össze könyvespolcot, állítottak be olvasólámpát, a kiselejtezett baba bútoraikat is újrahasznosították.
Totál kifordultunk magunkból családilag, bioritmusilag, emésztésileg, mindenhogyan.
Délelőtt elintézem a fontos hívásokat, ha muszáj, megyek postára, vagy ahova kell, aztán keltem a gyerekeket, amikor előkészítem az ebédet, én pedig azzal a lendülettel fekszem is le. Négy körül kelek, kávéval ülök a medencében, vagy a hideg zuhany alatt és általában akkor eszem először.
A férjem szenved, neki muszáj az átlag emberek életét élnie, eljár dolgozni, míg én otthonról, a saját ritmusomban keresem a megélhetésre valót.
Délután öt körül kezdek el intenzíven dolgozni, ez sokszor eltart éjjel kettőig is.
A család sötétedés után jön ki a teraszra, én még bűvölöm a laptopot, ők vacsoráznak, társasoznak, filmeznek, elmerülnek a sötét udvaron a sötét medencében, aztán úgy 11 körül egyedül maradok a szúnyogokkal, molyokkal, egy horkoló kutyával és egy békát kergető macskával. (Tudom, hogy egér, de azoktól félek, ezért bemantráztam magamnak, hogy béka.)
Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy miért is ne mehetnék most hivatalba, boltba, fodrászhoz, kocsit porszívózni, vagy bármi olyat csinálni, amihez a negyven fokban se kedvem, se erőm nincsen. És nem hiszem el, hogy mindazok, akik kénytelenek kínszenvedni a hőségben, ne cserélnék fel a nappaljaikat kissé hűvösebb éjszakai munkára. Ha amúgy is ébren lenne mindenki, ugyan kit zavarnának az fejlámpás építkezések, a reflektoros fűnyírók, a reggelig nyitvatartó, hűs fröccsöt elnézést, limonádét kínáló teraszok?
Egyik éjjel, amikor próbáltam a lehető legcsendesebben fürdőszobát takarítani, de nem sikerült és a férjem kijött megkérdezni, hogy normális vagyok-e, azt találtam mondani, hogy költözzünk le a pincébe.
Mire az egyik csimota jelent meg fagyival a kezében: „az már a miénk, ássatok magatoknak másikat”.
nyitókép: Adobe Stock
Független magazinként nem áll mögöttünk egy nagy támogató sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
