Egyedül neveli Down-szindrómás kisfiát egy orosz fiatalember, ő adta az inspirációt Hajdú-Antal Zsuzsanna regényhőséhez. A Belvárosi srác című könyv számos aktuális kérdést felvet: hogyan boldogul egy férfi, ha a felesége lemond közös gyerekükről? Feláldozhatja-e a magánéletét a nagymama, hogy felnőtt fiának segítsen? Képes-e teljes értékű kapcsolatra a harmincas nő, aki egy műtét miatt már biztosan nem szülhet? Meddig gázolhat bele egy ember életébe a média?
Az interjú nem az ihletet adó apukával, hanem a szerzővel készült, aki három népszerű ifjúsági regénye után ezúttal felnőtteknek írt. A podcast előtt – szokás szerint – következzen néhány rövid részlet a regényből.
„2017. október 20. 222. Blog post
Érezz vagy gondolj akármit, te dolgod, de ne szánj minket nyilvánosan, mert az mindenkinek kellemetlen, akkor meg minek. Ha sajnálni akarsz, sajnálj azért, ahogyan néhány seggarc megrendelőnk kommunikál – és mi miatt?
Egy mócsingos finomfőzelék miatt.
Nem vagyok se mártír, se szent, vagy hős, Gandhi, esetleg Krisztus, vagy jótevő tündér tüllszoknyában, viszont komoly szemellenzőre van szükségem, amikor elhúzod a gyerekedet a járdán az enyémtől, látványosan fintorogsz, vagy teátrálisan elmorzsolsz egy könnycseppet. Hiába faggatsz, hogyan boldogul majd felnőttként, fogalmam sincs.
Mint kiderült, jósnő se vagyok, csirkebelekből se rakom össze a jövőt, és mire odaértem, a delphoi jósda is bezárt. Azt se látom előre, milyen ember lesz, lesz-e munkahelye, be fog-e csajozni, viszi-e valamire, ami a társadalom szemében döntő, az ő szempontjából viszont csak egy körülmény a sok közül.
Elárulok valamit.
Tök mindegy, mire lesz képes, milyen papírt visz haza, mit sikerül megugrania – eleve gyűlölöm ezt a szót, mert eszembe juttatja, ahogy tizedikben összegabalyodtak a lábaim, és a zsámolyt lefejelve úgy megrepedt az orrnyergem, hogy hidegfrontkor a mai napig fantomfájások gyötörnek.
Ami viszont nem tök mindegy, az az, hogy végig képben legyen vele, hogy én vagyok az apja, hogy mellette állok, ha az ő lábai gabalyodnak össze, ha ő bukik el, ha ő töri el az orrnyergét. Ami viszont nem tök mindegy, hogy senki nem állítja, hogy mindez nem pont kurv@ nehéz.
D.T.B”
∞
„- A hároméves Misit születése után nem sokkal hagyta el az édesanyja. Balázs azóta egyedül, illetve a nagymama segítségével neveli a gyermeket. Az apa egyébként diplomás közgazdász, aki szakmai sikereit és jól fizető állását adta fel, hogy ételkihordóként hamarabb hazaérjen, és több időt tölthessen a fiával. A megpróbáltatásairól népszerű blogján is beszámol DownTown boy néven. – Ahogy Kata hozzám fordult, a kamerák követték a mozgását; mintha senki sem irányította volna őket a háttérből; mintha élnének. Már késő. Nincs menekvés. – Mesélne nekünk erről a nehéz időszakról?
Képzeletben elhagytam a szülőszobát; a fájdalmas nyögéseket, a nővérek részvétteljes sajnálomjait, az orvosok tényszerűen koppanó, padlót bámuló diagnózisait, a jövőképet, ami aznap kártyavárként omlott össze, ránk, kettőnkre: Vozár-Tóth Ritára és rám.
Akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy élve keveredünk-e ki a romok alól, és ha össze is törtük minden csontunkat, felépülünk-e valaha, vagy így maradunk, szilánkosra törve…”
∞
„Idővel mindenhez hozzá lehet szokni. – Feljebb ült, de azért ügyelt rá, hogy véletlenül se dőljön nekem. – Hogy egy betegség mélyebb bugyor a pokolban, vagy egy válás… vagy az, hogy le kell mondani az anyaságról… látod, azt nem tudom. – Félig felhúzta az egyik térdét, és a kanapé támlájának támaszkodott, mintha a lekapcsolt spotlámpákat nézné a plafonon. – Vagy az, amilyen emberré váltam a műtét után – elhúzta a száját –, ahogy a kismamákra néztem az utcán… Ahogy azt képzeltem, mindent jobban tudok a terhes húgomnál… sőt, mindenkinél, aki babát vár, gyereket nevel, vagy… blogot vezet róla… – Ez aztán beütött; mégsem szakítottam félbe. – Mintha azok nem csinálhatnák szívből, igazi beleéléssel, akiknek csak az ölükbe hullott… bezzeg én, én nem hibáznék, na persze… A szüleim távolról asszisztálták végig az egészet, nem látogattak, ők öregek és fáradtak, így én is egyre ritkábban látogattam haza… Azt éreztem, hogy ha én lennék a helyükben, támogatnám a lányomat. … Aki kényszerpihenőre ment, mert nem bírta ellátni a feladatát. Csak feküdt. Mint egy darab fa. Mert ha akár csak oldalra fordult, jöttek az erős alhasi görcsök. Pest megye legelismertebb nőgyógyásza széttárta a kezét, hogy nem érti, a gyógyszereknek hatniuk kellett volna, de kisasszony, így nem maradhat. Üljenek le a férjével, mérlegeljenek. Mert kevés szövet maradt ép.
A részleges hiszterektómiának ebben az esetben nincs értelme, a teljes méhet… távolítják el.
Hát… –nedvességtől csillogó bőrén a neonreklám fénye kékre váltott, majd sárgán villogott tovább – igazából nem volt mit mérlegelni.”
Kiemelt kép: Enessey Melinda – Mosolyra fel!
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
