Mindenhonnan zúdulnak ránk a hírek az orosz-ukrán háborúról, gyakran egymásnak ellentmondók is. Szerkesztőségünk több tagja személyesen is érintett, ezért mi magunk kérdeztük meg a hazánkba menekülteket, illetve a kint maradókat. Nevüket elhallgatni kérő kárpátaljai magyarok, ukránok és a krízishelyzetben segítséget nyújtók meséltek a határ menti állapotokról és a határon túlról.
– A hírek nem mindent mondanak el. Tegnapelőtt éjszaka menekülteket szállítottunk a városunkba, és ők azt mondták, már Kárpátalján is volt bombázás – nyilatkozta egy önkéntes magyar segítő. – Március elsejére várható egy nagyobb menekülthullám, mert sokan addigra érik csak el az országhatárt. Bőven elkél a segítség, és nemcsak itt, a határ mentén, hanem a fővárosban is. Sokan ugyanis le sem szállnak a vonatról, mennek egyenesen Budapestre.
Azok közül viszont, akik Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében kérnek most segítséget, nagyon sokan betegek, ezért éppen gyógyszerszállítmánnyal készülünk.
Budapesten, a Visegrádi utcában is van egy gyűjtőpontja a Segítségnyújtás (Ukrajna,Kárpátalja)🙏🏻 Допомога українцям csoportnak, akik közvetlen kapcsolatban állnak a kárpátaljai Nagyszőlős településsel. Ők fel is sorolták, pontosan milyen gyógyszerekre és gyógyászati segédeszközökre van égető szükség. Az erről szóló poszt ITT található.
– A nálunk elszállásolt menekültek szerencsére nem betegek, de kétségbe vannak esve. Azt mondták, sokan azért maradtak kint, mert féltik a házaikat, vagyonaikat. Nem is elsősorban a bombázástól, hanem a fosztogatóktól.
Már kérdés nélkül osztogatják ugyanis Ukrajnában a fegyvereket a civil embereknek, és sokan valószínűnek tartják azt is, hogy a közeljövőben az üresen maradt házakat ki fogják fosztani.
Személyi iratok minden nyelven, orvosi papírok, telefon, töltő, pénz és a saját ház összes dokumentuma – ez az az alapcsomag, amelyet minden menekültnek magával kell hoznia, ha jót akar. Ha ugyanis majd véget ér a háború, valahogy bizonyítani kell, hogy az ingatlan, ahová vissza akar térni, az övé volt. Mert nemcsak a fosztogatók jelenthetik a veszélyt, hanem az illegális lakásfoglalók is.
„Nem szabad akárkit befogadni!”
– Nem szabad akárkit befogadni, mert sokan sajnos két oldalra játszanak – mesélte egy hazánkban élő ukrán asszony. – Segítsük a rászorultakat, mert valóban nagyon súlyos a helyzetük, de ha biztosra akarunk menni, csak ismerősöket, rokonokat fogadjunk be az otthonainkba.
Nem véletlenül bizalmatlanok a kárpátaljaiak… Nem szokták meg, hogy ennyien akarnak önzetlenül segíteni.
A civil helyi segítők valóban önzetlenül, a saját pénztárcájukat sem kímélve járják a határt és tartják a kapcsolatot a polgármesterekkel, koordinátorokkal, más önkéntesekkel és a menekültekkel is. Megerősítették, hogy a határon nagyon sok a taxis hiéna, de azt nem tapasztalták, hogy a menekültek félnének tőlük. Egy fuvart felajánló segítőtől azonban tudjuk, mégsem ült be hozzá senki, amikor lerakodván a segélycsomaggal, felajánlotta az ingyen utazást. Sokan inkább maradnak a határnál, hátha hamar vége lesz a háborúnak, aki pedig továbbigyekszik, le sem száll a vonatról.
„Békét szeretnénk, nem háborút”
Hogy mikor lesz vége a harcoknak, senki sem tudhatja biztosan. Magyarországon élő ukrán, szintén a nevük elhallgatását kérő nyilatkozók úgy tudják, hogy
az orosz hírforrásokat (tévé, rádió) hamarosan elzárják, így napokon (órákon?) belül már csak ukrán hírekből lehet majd Kárpátalján is tájékozódni.
Tegnap az is nagy riadalmat okozott, hogy fél napig nem volt áram az egyik kárpátaljai településen, de kiderült, hogy „csak” egy szerencsétlenül járt autó ütközött villanyoszloppal. A sofőr a kimerültségtől elaludt a volánnál. Szerencsére nagyobb baj nem történt.
– Már azt hittük, az áramot is elvették, ahogy a számláinkat az első napokban zárolták, a boltokat kiürítették – mondta egy hazánkban élő kettős állampolgár, aki a kint maradt rokonaival jelenleg telefonon keresztül tartja a kapcsolatot. – Sajnos azt is hallottuk, hogy az egyik adománygyűjtő ponton a pénzt mostanra már nem élelmiszerre, hanem az ukrán hadseregnek aggregátorra gyűjtik. Mi békét szeretnénk, nem háborút.
Az első napok sokkja után épülnek a „védelmi vonalak”
Az első napok sokkja után látszólag helyreállt a rend Kárpátalján: újra elérhetők a bankszámlák és a boltokban is van áru. Az emberek ugyanis attól tartanak, hogy nagyon hamar elértéktelenedhet a pénzük, így amíg lehet, kereskednek, közben pedig folyamatosan építik ki az újabb és újabb menekültszállókat.
Többek között Técsőn, Nagydobronyban, de a már fent említett Nagyszőlősön is készülnek az Ukrajna belsejéből érkezők fogadására.
– Mi 2000 főt már most be tudunk fogadni Nagyszőlősön – nyilatkozta lapunknak telefonon Oleg Bilyda képviselőtestületi elnök. Az első két napon 200 nő és gyermeke érkezett hozzánk, de felkészültünk a többiek fogadására is.
Élelemmel el vagyunk látva, főleg Romániából kaptunk ilyen jellegű segítséget, a magyar gyűjtőpontokról pedig gyógyszerek és egyéb eszközök várhatók.
Arra a kérdésünkre, hogy mit éreznek most a kint maradt férfiak, Oleg csak egy nagy sóhajtás után tudott válaszolni.
– A feleségemet és a gyermekemet már kimenekítettem, mi pedig túl vagyunk az első napi sokkhatáson. A csütörtök igazi kábulat volt, nem hittük el, hogy ez az egész megtörténik. Most azonban már a feladatunkra koncentrálunk, ami elsősorban a nagyobb városokból érkező menekültek fogadása és a védelmi vonalak felépítése. Ha ugyanis Kijev elesik, ahol nagyon komoly utcai harcok vannak most is, akkor előbb-utóbb itt is fegyvert kell ragadnunk. Nálunk még nincsen fegyverosztás a civilek között, mint Kijevben, de már összeállt egy védelmi hadsereg Kárpátalján, igaz ugyan, hogy megfelelő felszerelés nélkül.
Nincsenek sisakjaink, pedig nagyon kellene, mert tudjuk, bármikor csatasorba küldhetnek bennünket. Nagyon szeretnénk, ha ez soha nem következne be.
A háború kitörésének első napján főleg a vagyonos családok hagyták el Ukrajnát, azóta azonban egyre többen – a legszegényebb rétegekből is – igyekeznek kimenekülni az országból. Nekik viszont már nincsenek se járműveik, se pénzük, ezért nagyon sokan gyalog indultak el a határállomások felé. A kárpátaljai szállások, ahogyan a nagyszőlősi vagy a nagydobronyi is, nekik kíván menedéket nyújtani.
„Igazi világvége, ami most itt van”
A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei testvérvárosok szintén gyűjtéseket szerveznek és egyenesen a helyszínre viszik ki a szállítmányokat. Szerencsére ez viszonylag könnyen megoldható. Az ukrán oldalon természetesen mindent leellenőriznek, de az adományokat zokszó nélkül átengedik.
Magyar útlevéllel pedig a visszajutás sem probléma, de nem javasolják egy kettős állampolgárnak, vagy volt ukrán férfi állampolgárnak sem, hogy visszamenjen korábbi országába menekíteni vagy segíteni. Az egyik nyilatkozónk is éppen ezért nem tud hazamenni a családjáért. Attól tart, hogy ha kiderül róla, hogy korábban – még nem magyar állampolgárként – Kárpátalján élt, nem engedik vissza, hanem besorozzák.
– A családomnak rendben van minden papírja, de így is 15 órájába tellett átjutnia a határon, olyan sokan próbálnak kimenekülni Ukrajnából. A csopi átkelő megközelíthetetlen, ezért nagyon jó, hogy most minden határállomás éjjel-nappal nyitva van – mondta egy volt kárpátaljai lakos.
Borzasztó ugyanakkor tudni és látni is, hogy kerekesszékesek, kisgyermekek, édesanyák kisbabáikkal gyalogolnak a hidegben órák hosszat. Igazi világvége, ami most itt van.
És így is vannak olyan barátaim, akik még mindig kivárnak, pedig többször rákérdeztünk, hogy legalább a 16 éves fiúkat nem akarják-e hozzánk átküldeni. Azt mondták, együtt maradnak, amíg nincsen nagyobb baj.
A barátnőm azonban egyáltalán nem tud elmenekülni. A férje évek óta fekvőbeteg, nem mozdul el mellőle.
Gyakorlatoznak a civilek
Munkács járásban közben már gyakorlatozik a lakosság. Időről időre megszólalnak a próbaszirénák, amikor az embereknek le kell menniük az óvóhelyeikre, azaz a házuk pincéjébe. Ugyanakkor arról is hírt kaptunk, hogy Kijevben már 4 héttel ezelőtt (!) elkezdték az ottani dolgozókat felkészíteni a háborúra. Sok munkásnak már akkor meg kellett ismerkednie az ottani óvóhelyekkel.
– Aki tudott, már onnan is elmenekült – mesélte egy másik, hazánkban élő, volt kárpátaljai lakos. – Már harkoviak is vannak az ukrán-magyar határon. Mindenki összepakolta a legszükségesebbet és elindult az ismeretlenbe.
Ismerősöm csütörtök reggel 9-kor (a háború hírére) kelt útnak vonattal, de még pénteken este hat órára sem ért a határra. A vonatok kerülőutakon közlekedtek, hogy az utasokat minél nagyobb biztonságban tudják.
Tegnap kaptuk viszont épp a szörnyű hírt, hogy van, akinek a háza már most az enyészeté lett. Egy bomba elpusztított ugyanis szinte mindent a Krím-félsziget közelében lévő városukban, így ennek az egyébként orosz ajkú ukrán családnak már nincs is hová visszatérnie.
– A két nép, ti. az orosz és ukrán között mindig voltak ellentétek. Egy kollégiumban sem szállásolták el őket egy helyre, és ez a régi ellentét most a tetőfokára hágott – nyilatkozta lapunknak egy nevelő. – A legnagyobb ellentétet azonban mindig a nacionalisták szítják, és ez ellen nehezen tehet bárki bármit is. Igen, mi sem örültünk a nyelvtörvénynek, tudjuk, hogy az ukránok elnyomják a magyar kisebbséget, de nem hiszünk a háborúban. Az soha nem megoldás, csak ideiglenes tünetcsillapítás vagy épp elkendőzése a valós dolgoknak.”
Ukrajnában azonban harcok vannak, bár a kárpátaljai rész viszonylag csendes még. Sokakban még csak most merül fel, hogy talán tényleg el kellene onnan jönni. A gond viszont az, hogy nincsenek férfiak, sem autók, hogy eljussanak a határig vagy annak közelébe.
– Az én családom is nagyon nehezen döntött, de átjött végül a határon – meséli egy kárpátaljai, de hazánkban élő magyar lakos. – Egészen addig kivártak, ameddig meg nem tudták, hogy 700 behívóparancsot írtak ki a kistérségükben. (Ez összesen hat települést jelent.)
A behívókat azonban nem osztották ki, mert nem volt kinek, de ha valaki visszatérne, azonnal megkapná és elvinnék harcolni. A sógornőm nem is merte felnyitni azt a borítékot, amelyet a postaládájukban talált néhány napja, mert nagyon megijedt, hogy behívó van benne a férjének és a fiának.
Csak órákkal később tudta meg, hogy azt nem így juttatják el az érintettekhez és nem is olyan borítékban. Amikor végül remegve kinyitotta a levelet, jó hírt talált benne. Hosszú napok óta akkor könnyebbült meg először egy kicsit. A legutóbbi istentiszteleten viszont már mindannyian sírtunk, de imádkozunk, mert csak ennyi maradt nekünk.
Fotó: Oleg Bilyda
Kiemelt kép: Dombóvári Tamás
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Oszd meg cikkünket másokkal is, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
