Aljosa váratlanul tűnt el. Egyik percben még ott ült a menekült családja mellett, szigorúan, egyenes testtartással felügyelve a gyermekei és felesége nyugtalan álmát, aztán hirtelen nem láttuk sehol. Eltűnt a Keleti pályaudvar gyereksarkából… Egyetlen éjszaka, pár óra a menekült családok és főleg gyerekek között, ahol muszáj visszatartani a könnyeket.
Vera, egy már profinak számító önkéntes bejárta az egész Keleti pályaudvart, aztán elment teljesen a Blaháig, majd újra vissza. Szólt a Magyar Vöröskereszt tagjainak, akik szintén a vonatoknál segítettek a menekülteknek, és századszorra is végignézte a melegedő buszokat, hátha megtalálja a férfit valahol.
Aljosa valószínűleg Parkinson-kórban szenved. Aggódtunk érte.
A feleségét csak akkor mertük felkelteni, amikor már úgy gondoltuk, talán aludhatott annyit, hogy ne legyen teljesen kimerült. Aljosa 3 óra múlva lett meg. Félrevonult pihenni, és mivel az egyik melegedő busz padlóján feküdt a sorstársaival, Vera nem vehette észre a tömegben. Mindannyian megkönnyebbültünk, de nem sokáig érezhettünk így.

A menekültek segítése az igazi Békemenet
Öten vállaltunk március 15-éről 16-ára virradó éjszaka ügyeletet a Keleti-pályaudvar gyereksarkában, mert hisszük, hogy ez a munka az igazi Békemenet.
Tenni, cselekedni, nem mellet veregetni.
Öt nő, öt nehéz sorssal, más-más körülmények közül. Most azonban mindannyiunk gondjai eltörpültek amellett, amit megtapasztaltunk.
Tim 6 éves, a kishúga 3. A kislány őstehetség. Úgy színez, mint senki más. Szabályos ceruzavonal, szigorú koncentráltság, hogy még véletlenül se menjen ki a vonalból. Oroszul beszélgettünk, már amennyire szót tudtam vele érteni.

Elmondta, hogy a rózsaszín és a kék a kedvenc színei, és időnként egy-egy ragyogó mosolyt is elengedett felém. A kupakokat mindig szorosan visszazárta a filctollakra, mert szereti a rendet.
A bátyja azonban igazi kis csibész. Az összes játékos dobozt végignézte, minden legófigurát, masinát kipróbált, és nagyokat kacagott, hogy egy-két műanyagállat milyen furán néz ki. Az egyikről nem tudtuk megállapítani, hogy „szábáká” vagy „koská”, így aztán abban maradtunk, hogy macinak is jó lesz. Tim lelkesen tanította nekem a rég elfeledett orosz szavakat ukránul és hálásan fogadta a segítségemet, amikor a kirakóval nem boldogult. Akkor sem volt dühös, amikor „felparancsoltam” a matracra, hogy ne a hideg padlón feküdjön. Szófogadón „tűrte”, hogy egy könnyes szemű, de annál mosolygósabb vadidegen vigyáz rá.

Mert nekünk, önkénteseknek elsősorban ez a dolgunk a Keletinél lévő gyereksarokban, amelyeket civilek hoztak össze nagyon gyorsan és nagyon profin.
Sírnunk semmi esetre sem szabad, még akkor sem, ha jön az első hajnali vonat, és rengeteg édesanya, nagymama, kis és nagyobb gyerek száll le róla elcsigázottan, riadt tekintetekkel. Most is összeszorul a torkom, ha csak erre gondolok.
Amint érkezik egy vonat, a sínek mellett lévő önkéntesek azonnal jelzik, mennyire van tele, mire készüljünk. Ezen az éjszakán pedig a „nyugatisok” is átszóltak telefonon, hogy ideirányítanak hozzánk egy szerelvényt Záhonyból: „Nagyon sokan lesznek, készüljetek.”

Vonatonként több száz embernek segítenek az önkéntesek
Az egyikünk ilyenkor a családokat invitálja be a Lotz-terem félreeső folyosójára, hogy lepihenjenek, új ruhát és cipőt kapjanak, tisztába tehessék a kicsiket, és cserélhessenek babakocsit.
„Valami könnyebbet keresek, hogy tudjak a kisfiammal a pályaudvaron sétálni, és őt altatni. Így könnyebb lenne, mert ölben nehezebben nyugszik most meg” – mondta az egyik anyuka, az egész diskurzust pedig egy édes berregéssel pecsételte meg a 8 hónapos Vlagyimir.
Hosszas beszélgetésre azonban nem volt idő, mert sürgősen keresnem kellett egy 37-es cipőt egy ukrán nagymamának, akinek a csizmája már tönkre ment, és „itt végre tavasz van, nem tél” szavakkal reménykedett, hogy találunk is neki valamit. Néhány perccel azután, hogy a cipőt odaadtam neki, amelyet a Magyar Kétfarkú Kutya Párt sátrából szereztünk, visszajött és megfogta a kezem. Nagyon hálás volt, hogy segítettem.
Ilyenkor értékelődik át újra és ezredszerre is az emberben minden, és ilyenkor látja, hogy milyen kevés is elég lehet egy pillanatnyi megnyugváshoz.

Nappal két óránként váltjuk egymást az ügyeletben
Karina még csak 2 hónapos baba, az anyukája testi fogyatékos és nagyon fiatal. Nem tudta, hányas pelenka is kellene a lányára vagy hányas ruhákat hord. Látszott rajtuk, hogy eleve hányattatott sorsúak.
A gyereksarokban azonban minden adomány rendszerezetten, külön polcokon és dobozokban, felcímkézve megtalálható,
így gyakorló szülők lévén gyorsan kiválasztottuk és átadtuk mindenből a megfelelő méretet, hogy a pelenkázórészen az édesanya könnyebben boldoguljon.
A pelenkázó és szoptató terület egy ideiglenesen felállított paraván mögött rejlő szék, kis szekrény, némi párna és alátét. Mind-mind az önkéntes, civil emberek felajánlása, ahogyan a teljes „raktárkészlet”, annak rendszerezése, kialakítása is az önkéntescsapat fantasztikus munkája.

Nappal kétóránként váltjuk egymást, mert nagyon sok menekülő család érkezik, éjszaka azonban 5 órás az ügyeleti idő. Ilyenkor még az is megadatik, hogy a szortírozás, folyamatos rendrakás és segítés mellett mi is közelebb kerüljünk egymáshoz. Egyikünk a pályaudvarról egyenesen dolgozni ment, mert neki is van családja, kell a pénz. Másikunk kényszerköltözés teljes közepén van, de ahogyan mondta, így legalább a saját gondjaival nem törődik ebben a pár órában. A harmadik önkéntes csöndes és magába zárkózó volt. Színezhető figurákat rajzolt egy sörpadon a gyerekeknek.
Látszott, hogy neki erre van szüksége, így dolgozza fel azt, amit lát: kettétört családi sorsokat kiszuperált szivacsokon és matracokon szorosan egymáshoz bújva aludni; üveges tekintetű anyukákat karjukon a kisbabáikkal, akiket monoton mozdulatokkal, szótlanul ringatnak.
A kicsik is csöndben vannak, mintha elfelejtettek volna sírni…

Az önkénteseknek lelkileg is fel kell készülni a munkára
Nem úgy az a 3 éves ukrán, overallos kislány, aki órákon át játszott Marcsival egy foglalkoztató asztalnál, és hajnali kettőkor már együtt énekelte az eszköz által lejátszott gyermekdalocskát. Magyarul. Őt nehezen parancsoltuk „ágyba”, mert Kijevtől Budapestig többször is aludt. 7 napig tartott nekik ugyanis, amíg a fővárosunkba érkeztek Szerjózsával, a 10 éves bátyjával és az édesanyjukkal, aki láthatóan fájlalta a bal lábát. Van még egy bátyjuk is, de őt a határon visszafordították. 18 éves. Maradnia kellett harcolni…
Talán ezért is volt Szerjózsa olyan csöndben. Nem akart aludni, sem enni.
Először hosszú percekig ült vigyázva a húga mellett, aztán belefeledkezett a telefonján egy játékba. Nagyon gyorsan kell felnőnie, nagyon gyorsan kell bátyó helyett fivérnek, apa helyett apának, férj helyett társnak lennie. Ilyen gyorsan adta nekünk is értésünkre, hogy őt hagyjuk magára. Mi pedig ezt tettük. Valamelyikünk szeme ugyan mindig rajta volt,
és hajnali három körül még egy párnát is elfogadott tőlünk, de nem közeledtünk hozzá.
Mert egy önkéntesnek azt is tudnia kell, hogyan segíthet igazán jól.
A gyerekek anyukájának például úgy, hogy „ugráltunk helyette”, hiszen valóban nagyon rossz állapotban volt a lába, így mint a jó pincérek, néztük, mikor fogy el a levese, hogy kidobjuk a használt műanyagtányért, vagy mikor hozzunk neki egy kávét, mentesítsük a kicsivel való játszás alól. Egy percet sem aludt, mert várta az 5 órát.
„Bécsbe megyünk tovább. A jegyeket meg tudtam venni. Ha most lefekszem, elalszunk és soha nem jutunk ki” – mondta mosolyogva, de végtelenül szomorúan. Gyorsan elfordultam tőle, mert a könnyek már ott tolongtak, és neki nem szabad azt látnia, hogy mi is szomorúak vagyunk. Mit kezdene vele, és mit kezdene ezzel a többi édesanya, nagymama, nagypapa, az egyedül érkezők és a kisgyermekek?
Akiknek a nevetése még most, ilyen körülmények között is szívet melengető, és akiknek az álmát ilyenkor is csodálatos vigyázni. Azt az álmot, amelyet aztán megrajzolnak és nekünk adnak, mi pedig kitesszük a pályaudvar ablakaiba.
Nincsenek képkeretek, posztamensek, csak cellux és ragasztó, de ez a legmeghatóbb kiállítás, amelyet valaha láttam.

Talán ezért is vállal olyan sok más édesanya is önkéntes munkát a gyereksarokban. Nekünk is megvannak a nehézségeink és a mi gyermekeinknek is szükségük van ránk, akiket természetesen egyikünk sem hanyagol el, de ebben a helyzetben tripla anyai szeretet kell az Ukrajnából menekült kicsiknek.
Az édesanyjuk ereje fogytán és sokuknak egyáltalán nincs is hová menniük.
Őket az információs sátorhoz irányítottuk, ahol a civilek és a rendőrök szállást és transzportot tudnak nekik biztosítani. Akik „csak” egyszerűen kimerültek és fáradtak, és nincs erejük még azon gondolkozni, hogy hogyan tovább, azokat a melegedő buszokhoz invitáljuk.
A szívnél jobb tolmács nem kell
Sok fiatalnak vettem kávét az automatából, amely sajnos csak kártyát fogadott el, így ők nem tudtak vásárolni. Ráadásul ha lett volna is pénzük, a zsebükben legfeljebb dollárban vagy euróban csörgött néhány érme. A pénzváltó zárva van éjszaka, vonatjegy viszont szintúgy szükséges,
hát sok önkéntes a Keletinél ezt a feladatot vállalta magára: saját pénzen vagy a felajánlásokból begyűjtött összegekből jegyeket vesznek a menekülteknek a továbbútra.
Az egyik család épp Hamburgba készült.
„Nincs ott senkink, ahogyan máshol sem, de Németország elég messzinek tűnik ahhoz, hogy oda ne érjen el a háború” – mondta egy főiskolás lány. Neki is hoztam kávét, hogy ébren tudjon maradni és intézhesse az elcsigázott édesanyja helyett a továbbiakat.
Nem mintha tudná, hogyan is lehetne tovább. A teljes ismeretlenbe tartanak.

Aljosa is csak „visszafelé tudott gondolkozni”. Arra, hogy a lánya otthon, Szocsiban, micsoda tehetséges zongorista volt. Meg is mutatott nekünk egy videófeltételt, közben pedig egyre jobban remegett. Hiába ez a Parkinson-kór önmagában is borzasztó, nemhogy így. De mi figyelmesen hallgattuk a zenét, bátorítón mosolyogtunk az összetört férfire,
és közben tudtuk, hogy minden empátiánk kevés a fájdalma csillapítására.
Az önkéntesnek azonban tennie kell a dolgát, és nemcsak pelenkát, cumisüveget, ruhát, babakocsit, üdítőt, kekszet, színezőt és játékokat kell osztogatnia, hanem pszichológusnak is kell lennie, nyelvtudás nélkül is.
Az önkénteshelyeken ugyanis nem gond, ha nem tudsz ukránul, oroszul, vagy a menekültek nem beszélnek angolul, németül. A szívnél jobb tolmács nem kell. Csatlakozz te is a civilekhez és legyél önkéntes! Ezzel (ezt ITT teheted meg.) nemcsak a menekülteknek, magadnak is nagyon sokat segítesz.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.




