Addig szeress, amíg lehet – mondják. És ebben van igazság.
Amikor fiatal újságíró voltam, egy tapasztalt, rendkívül művelt, nagyon jó humorú, idősebb újságírónő írt nekünk, a magazinnak, ahol egyben szerkesztőségi titkárként is dolgoztam. Imádtam, ha hív, ha emailt ír, azért is szerettem, ha küld anyagot, mert utána még inkább volt indokom telefonálni neki, a számla miatt.
Valamiért azonnal megvolt köztünk a kapcsolat, mintha ismertem volna. Mintha a nagynéném lett volna. Mindig terveztük, hogy majd meg is látogatom, mert jó lenne személyesen találkozni.
Aztán egyszer elmaradtak az anyagok… És már nem hívhattam többet; hozzám is eljutott a hír, hogy meghalt.
Akkor éreztem a fenti mondat húsba vágó igazságát.
És megfogadtam, hogy soha többet nem halogatok találkozást, beszélgetést. És ha a másik nem tud jönni, akkor én megyek.
Apám világ életében egészséges volt. Aztán egy nyáron kicsit rosszul lett. Orvos, kórház, műtét, javulás, ismét rosszabbodás… és nem volt tovább.
Ennek idén lesz hat éve.
Jómagam már benne vagyok abban a korban, amikor udvariasan „érettnek” neveznek egy nőt.
És a kérdések most jönnek.
Most szeretném aput megkérdezni, hogy mit gondol arról, ami a világban zajlik? Most foglalkoztat az, ami korábban, amikor még megkérdezhettem volna, de nem érdekelt. Most lenne jó leülni vele, és megbeszélni, ő mit csinált abban a helyzetben, ami engem frusztrál most?
Ő hogy birkózott meg azokkal a kérdésekkel, amelyek nem jöhettek előbb – hiszen most értem ahhoz az időszakhoz az életben, amikor ezek felmerülnek.
És most már az is érdekelne, hogy akkor neki ki válaszolt?
De nem tudom megkérdezni, mert nincs itt.
És nem tudom azzal vádolni magam, hogy én vagyok a hibás, hát miért nem tettem fel, amíg lehetett?
Mert nem tudtam akkor még ezeket a kérdéseket, mert nem éreztem korábban ezeket az érzéseket.
Mert akkor még csak a negyvenes éveimben jártam, és most, így, ötven után látom, hogy ez más, mennyire más! Hogy akkor én mennyire más voltam még!
Addig szeressünk, addig kérdezzünk, amíg lehet. Igaz.
De mi van azokkal a kérdésekkel, amelyeket azért nem tehetünk fel, mert még meg sem fogalmazódtak?
Ki válaszol arra, amiről még én sem tudom, hogy fontos lesz, hogy megérint, hogy foglalkoztat? Hogy lesz olyan, hogy jó lenne, ha valaki megfogná a kezem és megnyugtatna: „Nem baj, én is átéltem, én is ismerem. És amit, ahogyan én tettem, azt elmondhatom neked.”
Amikor itt volt, még nem tudtam, hogy milyen leszek egyszer. Hogy mit kérdeznék, mit szeretnék megbeszélni vele.
Most, hogy odaértem, és jó lenne, ha kérdezhetnék, ha hallgathatnám, már nincs, akit kérdezzek.
Szerettem, amíg itt volt.
Beszélgettünk, amíg itt volt.
Aztán eltelt hat év.
És az, aki most vagyok, aki azóta lettem, újra kérdezne.
Ezekkel a kérdésekkel mi legyen?
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
